A múlt hét tartalmas második fele...

Túl vagyunk a múlt hét második felén, hétfő délelőtt van, mikor ennek a posztnak nekiálltam (hogy mikor lesz publikálva, az már más kérdés...) és már majdnem magamhoz is tértem. Reggel még kissé le voltam merülve, a helyzet mostanra kezd normalizálódni. Ahogy múlnak az évek, észre kell vennem, hogy a regenerálódás néhány húzósabb nap után egyre nehezebb... Azt sem tudom, hol kezdjem, vagy hol is hagytam abba, talán szerdánál...

Aznap estére meghívtam hozzánk estebédre Csikós Pistit, előtte elintéztünk pár dolgot a városban. Előző napi esti sétánk alkalmával, amikor megpróbáltuk kiheverni az Estlander étteremben elköltött bőséges vacsorát, elmentünk a Szent Olaf tornya mellett is, és mondtam Pistinek, hogy ide fel is lehet ám menni, ha akarja másnap megpróbálhatjuk... (Míg el nem felejtem, a múltkor elfeledtem dicsekedni: a központ alapításának évfordulóján rendezett vacsora végén Ilmar kiosztott néhány oklevelet az elmúlt évben kiemelkedőt nyújtóknak. Jelentem, én is kaptam. Tán mégsem dolgoztam  hát hiába... Érdekes, hogy ezek a kis dolgok is milyen jól tudnak esni az embernek...) Pisti kapva kapott az ötleten, így másnap ide vettük az irányt munka után rögtön, mert hatkor zárták a tornyot. Útközben útbaejtettük néhány fénykép erejéig a főteret is természetesen...

Gőzerővel üzemel a mobil vidámpark...

A jegyes néni a templomban már nem nagyon akart nekünk jegyet adni, mondván, hogy kevés időnk van. Nem ismerte a képességeinket, így ez megbocsátható. Két perc múlva már odafent gyönyörködtünk... Szerencsére nem volt hideg, szikrázóan sütött a nap, s olyan szép volt odafent a panoráma, mint talán még soha. A kései időpontnak hála tömeg sem volt odafent (csak mi ketten voltunk...), így nyugodtan körbe tudtunk sétálni. Lefelé jövet azon poénkodtunk Pistivel, hogy az a hölgy, aki a torony tetején székel egy kis kalitkában, valjon hányszor mássza meg a tornyot napjában. A jelek szerint ugyanis semmiféle WC, vagy hasonló helyiség nem volt odafent... Felmerült sok opció részünkről a helyzet megoldására, de ezeknek részleteibe inkább nem csapnék bele most...

Utána elmentünk bevásárolni (ital, csoki, stb.), ami kissé elhúzódott, fél nyolc felé értünk haza. Nóri nagyon örült a két csomag Túró rudinak (hétfő reggel fogyott el az utolsó...), Netti pedig nagyon finom vacsorát rittyentett: sütőben sült lazac sajttal a tetején, gombamártás, steak burgonya, párolt zöldségek, vajas tatárka (most nem ugrik be a rendes magyar neve sehogyse...). Éjfélig elbeszélgettük az időt, így másnap reggel megint nem voltam a kipihentség szobra...

Csütörtök reggel kellett megtartanom életem eddigi legrázósabb angol nyelvű előadását. A képet színesítette még egy online demo is az előadás végén. Aki már csinált ilyet, az tudja, hogy mennyi hibalehetőség van egy ilyen dologban, s mi minden kellemetlen intermezzo történhet, de szerencsére minden klappolt. A hallgatóság kellően felkészült volt, s a végén érdekes és értelmes kérdéseket tettek fel, kimondottan élveztem a dolgot...

A délután is tartogatott érdekes programot: aznap volt az óvodai búcsúbuli. Már jó ideje erre készülnek az óvodában, megtanultak rengeteg táncot, dalt, verset, nagyon jó volt nézni őket. Nórinak is volt néhány mondata, de az egész műsor alatt nagyon enerváltnak tűnt. Sehol egy mosoly, csak néha-néha bújkált valami a szája szögletében. Utólag kiderült, hogy azon bánkódott már előre, hogy a lufiját el kell majd engednie az égbe a műsor végén, és nem látja többet... Hát ez eszembe se jutott, hogy őszinte legyek...

Az igazgató néni

A rajzokkal...

Mintha temetésen lennének...

Az igazgatónő a műsor végén minden "végzősnek" átadta egy mappában az eddig készült rajzokat és egyéb más dolgokat, az estét azzal töltöttük, hogy újra felfedeztük őket... Az ünnepség után kimentek az udvarra, és elengedték a lufikat... Elültettek két fácskát is (fent látható), hogy pontosan milyen fajtát, azt nem tudom... Gondoltam rá, hogy az ünnepség után esetleg kinézhetnénk a kikötői vidámparkba, de aztán ez elmaradt, "szép ruhában" ez nem a legjobb ötlet.
Másnap eljött hozzánk Eszter vacsorára, én egy kicsit késve értem haza. Megvettem a húst a vasárnapi gulyáshoz, be akartam pácolni már péntek este. Sajnos belefutottam egy balesetbe, és meglepődve tapasztaltam, hogy az észtek nem mindig racionálisak. Egy idő után nagyon belassultunk, a Vabaduse tér és a Järve Selver közötti 3-4 kilométeres utat egész konkrétan 40 perc alatt sikerült végigaraszolni. Ott végre kiderült, hogy mi a gond, egy kamion és egy személyautó ütközött össze, láthatóan mindketten megúszták pár horpadással, semmi súlyos. Ennek ellenére nem mozdultak a helyükről, nem álltak félre. Abszolút antiszociális magatartást tanúsítva a kamion elfoglalta a háromsávos út belső két sávját ferdén állva, a személyautó pár méterrel előrébb ugyanezt tette, csak ő a két külső sávot stoppolta le magának. Ami nekem nagyon furcsa volt, az a közlekedők türelme... Semmi anyázás, semmi dudálás, szótlanul tűrték ezt a nevetséges viselkedést, odahaza alighanem tíz perc után letolnák az ilyen embereket az útról. Kerülgette őket mindenki türelmesen, bár a buszunknak erősen kellett sakkoznia, hogy elférjen közöttük a résben...

A vacsora hasonló jellegű volt, mint szerdán, Eszternek nagyon ízlett (nekem is, persze...). Valószínűleg még összefutunk, mielőtt hazamenne, de nálunk szerintem utoljára volt. Kellemesen elbeszélgettünk, de aztán estefelé visszament a városba, ott is volt egy búcsúbulija a többiekkel. Este még összevágtam a két kiló marhahúst, kicsit befűszerezve bepácoltam.

Szombat délelőtt színházba mentünk, délben kezdődött a darab az orosz színházban. Természetesen én nem mindent értettem. Szokványos történet volt, a cselekmény egy elkényeztetett királykisasszony férjhez adásának viszontagságai körül forgott, és csak egy felvonás volt.

A gyerekeket igyekeztek a színészek bevonni a darabba, próbáltunk néha fényképezni is. Az előadás után volt egy kis harapnivaló, többek közt ez az óriáis torta is:

Utána elmentünk ebédelni a Solaris-ba, majd felmentünk a főtérre, mert ezen a hétvégén kezdődtek az óvárosi napok. Három órakor egy magyar pantominművész lépett fel, aki szintén bevonta a közönséget a játékba. Néha nem esett le nekem, hogy pontosan mit is akar előadni, némelyik epizód kicsit hosszúnak is tűnt. A végén Nóri bemutatkozott neki, és beszélgettek pár percet. Megpróbáltunk még kenyeret venni (ungari leib - "magyar" kenyér...) sikertelenül másnapra, mielőtt hazamentünk volna. Netti végül továbbment busszal, és felvásárolta a házunktól nem messze lévő Rimi teljes készletét....

Az utolsó képen a hölgyemény a legfelső emelet ablakában ücsörög a főtéren, onnan nézi az óvárosi napok színpadát, alatta a 15 méteres nagy semmi. Ilyen is van...

Este összevágtam, felaprítottam mindent, kivéve a krumplit. Csináltam egy akkora adag csipetkét, mint még soha, órákig ácsorogtam a konyhában. Amikor mindennel végeztem, megpróbáltam megnézni az Eurovíziós dalfesztivál döntőjének a végét, de a fáradtság miatt nem túl sok sikerrel... Másnap, mikor felébredtem, pogácsa illat lepte be a házat... Netti akart készíteni mákosgubát (szerencsére Csikós Pisti hozott mákot...), de reggel még összedobott egy pogácsát is... A gyors reggeli után én előkészültem odakint, kivittem minden bútort, némi italt a korán érkezőknek, majd feltettem a gulyást.

Felavattuk a nagyobbik bográcsot, a kicsiben már nem fért volna el ennyi alapanyag. Hamarosan kellemes illatok szálltak a kertben, és 11 után nem sokkal megérkezett Vytas, a litván kolléga. Gyorsan megittunk egy pálinkát a nagy ijedtségre, addigra én már egy sörön túl voltam a nagy meleget ellensúlyozandó. Iszonyú meleg volt 9-kor odakint, Nóri, amikor kijött hozzám 10 óra után, mezítláb rohangált a kertben...

Vytas hozott egy-egy litván sört nekem és Rodrigonak (a többiek le voltak ejtve, ezek szerint...). Hamarosan megjött Gary és Rodrigo is, kicsit késve. Rodrigo egy csöppet elaludt ugyanis. Gary hozott egy szép csokrot Nettinek, Rodrigo pedig hozott egy vödör gazpacho-t. Fogyott szépen a szendvics étvágygerjesztőnek (szerencsére volt egy szál kolbász a fagyasztóban, megkóstoltattuk velük a töpörtyűkrémet, no meg a saját pácolt lazacot is, mindnek sikere volt, elfogyott az összes...). Végigkóstoltuk az összes pálinkát is, kezdett jó hangulat kerekedni. Roman és a felesége még sehol nem voltak, Rene az észt kolléga sem mutatkozott. Felhívtam őket dél után (11-re hívtam őket), hogy mi törént velük, s kiderült hamar, hogy még csak akkor készülődtek indulni.

Közben a hús már megpárolódott, és amikor már mindenki befutott, néhány kör újabb pálinka után már a krumpli is mehetett a levesbe. A csipetkét végképp nem tudta a társaság hova tenni, attól meg végképp elhűltek, mikor mondtam nekik, hogy a többszáz, négy tányéron elférő csipetkét saját kézzel szaggattam előző este... Vytas nagyon be volt sózva, nem akart sokáig maradni. A gazpacho-t már nem is akarta megkóstolni, türelmetlenül várt a gulyásra. Nem igazán értettem a dolgot, reggel ment a gépe csak Nápolyba, de Gary ugyanebben a cipőben járt, ő pedig szemlátomást nem sietett sehova... Oké, össze kell pakolni a bőröndöt (húsz perc, meg ezt egyébként is megcsinálhatta volna már szombaton is...) Végül az lett belőle, hogy rekord gyorsasággal betermelt két tányér gulyást (én még az első tányér felénél se jártam, de nyilván sokat járt a szám...), a desszertet meg se várta, és elviharozott Rene-vel együtt. Őt se nagyon értettem, ő meg valami meccsre hivatkozott, hogy oda kell mennie... Ha ezt tudom előre, másokat hívok meg helyettük, az tuti.

Rodrigo, a szakértő...

Vytas, a litván kolléga...

Gary ismerkedik a töpörtyűkrémmel...

Roman és Andrea

No mindegy, ők lemaradtak a desszertről, pedig Netti nagyon finom mákosgubát csinált... Ettek a gulyásból rendesen, mindenki többször is, és utána csak Nórinak maradt energiája némi mozgásra. Gary-ben és Rodrigo-ban fáradhatatlan partnerekre talált már ebéd előtt is, minden marhaságra rá tudta őket venni. Fociztak, kergetőztek, meghintáztatták a függőágyban (még át is fordították). Andrea, Roman felesége is nagyon kedves volt hozzá az első pillanattól kezdve, a délután folyamán még koszorút is font Nórinak gyermekláncfűből. Ezt aztán Rodrigo és Gary is felpróbálta....

- Ne szóljá' be!!!!

Andrea, a kedvenc...

- Igen, ilyen frankó cipőm van. Csak nekem!

Voltunk a játszószobában is lent (sajnos az utolsó darts hegyek hamar leamortizálódtak...), de a legtöbb időt odakint töltöttük a kertben, a rengeteg szúnyog dacára. Eddig nem tűnt fel, hogy nagyon sok lenne belőlük, de tegnap megindult az invázió. Amíg a napon voltunk, viszonylag kevéssel kellett megküzdeni, de este hat óra után nem volt már napos pontja a kertnek. Roman hozott egy szarvaskolbászt, s apunak hála vannak jó kis nyársaink is, így megsütögethette őket könnyen lilahagymával, amíg én megmelegítettem még egyszer a gulyást. Ismét jól belakott vele a társaság (Rodrigo azt mondta, hogy a nap folyamán ő nyolcszor evett...), szerencsére alig maradt valami a bogrács alján.... Szemlátomást mindenkinek ízlett a gulyás, de én valahogy nem voltam teljesen elégedett vele. Valami hiányzott belőle, de nem tudom, hogy mi...

A kolbászt megeszegettünk, miközben melegedett a leves, így desszert második körben már nem sok emberbe fért. Meglepődve tapasztaltam, hogy a pálinkáknak milyen sikere van, legtöbbjüknek a körte ízlett legjobban. Sajnos a szilvát nem találtam meg (valahova nagyon elbújt), így "csak" három félét kóstolgattunk: barackot, törkölyt és körtét. Nyolc óra után a szúnyogokat már nem lehetett kezelni, bementünk a nappaliba. Rendesek voltak, mindenki segített behurcolkodni, s utána még egy félórát beszélgettünk, Nóri pedig lecsábította Romant és Andreát a játszóba.

Nóri is nagyon jól érezte magát, és hétfő reggel bánatosan kérdezte, hogy ha meghívom még egyszer a társaságot, akkor nem felejtem el ugye Andreát is meghívni. Naná, hogy nem. (Netti hétfőn egyébként vele járta a boltokat....) Kilenc óra felé kerekedtek fel, s indultak haza mindnyájan, Nóri legnagyobb bánatára. Mondjuk ő is kellőképpen elfáradt, mert a mese után nem sokat hallottam már a hangját. Sokáig mondjuk én sem bírtam, én is hamar becserkésztem a pizsamát...

Ez a hét visznylag nyugalmasabbnak tűnik, nem látok előre per pillanat semmi csalafintaságot. A következő viszont megint húzós lesz, akkor lesz nálunk az évente ismétlődő nemzetközi konferencia, s lesznek ismét magyar vendégeink is, így az esti programok borítékolhatóak... Sajnos pénteken már hazamennek, pedig bíztam benne, hogy péntek délután el tudom őket vinni a közelünkben lévő mocsárba, egy rövid kis túrára. (Andrást biztos érdekelte volna, de tán majd legközelebb.)

Hát úgy látom, ez megint egy jó hosszú bejegyzés lett. A végére még egy kép, ilyen tobozok nőnek a kertben az egyik fa tetején (Nóri szúrta ki messziről, hogy milyen szép színük van...):