Stockholm - utolsó merénylet...

Remélem, sikerül egy héten belül végére járni a történetnek, de a képet egy cseppet árnyalja, hogy jövő héten felügyeleti bizottsági ülés lesz nálunk, s ez azt jelenti, hogy minden estém be lesz táblázva. De rajta leszek az ügyön...

Szóval az utolsó nap. Reggel olyan szinten ki voltunk ütve, hogy már a felkelés maga is nehezünkre esett. Nóri, mihelyst magához tért úgy 30 %-ra, rögtön azt kérdezte, hogy mehentnénk-e esetleg ma is a vidámparkba... Miután mindketten biztosítottuk róla, hogy ez a kérés nem fog teljesülni, kicsit elszontyolodott, de miután vázoltam neki, hogy miket találtam ki aznapra, újra belelkesedett.

Reggeli után leadtuk a cuccainkat megőrzésre, majd rögtön elindultunk újra a metró felé. Hihetetlen mázlink volt az idővel, most is azt mondom, hétágra sütött akkor is a nap, tán egy leheletnyivel hűvösebb volt, mint hétfőn. (Ahogy most kinézek az ablakon, most is csak felhőket látok, bármikor eshet...) A pályaudvarig mentünk a metróval, és megint egy új lépcsőn sikerült kijönni, ahol eddig még nem. Nem baj, mert így volt szerencsénk megcsodálni Nils Ericson híres szobrát. A jelek szerint a stockholmlakók magukat humorosabbnak tartók csoportja nem tiszteli kellőképpen az emlékét... A dologról Egri János egyik régi tévés vetélkedője (Lehet egy kérdéssel több?) jutott eszembe, ahol hasonló színű kis piros hangszórókat nyerhettek vigaszdíjként a szerencsések...

A 7-es villamosra már készség szintjén szálltunk fel, s visszatértünk ismét tegnapi szigetünkre. Az első attrakció a Junibacken volt, az előző posztban már érintőlegesen volt róla szó.

Az írónő szobra a Junibacken előtt...

Tán mindenki ismeri Astrid Lindgren nevét, de hátha mégsem. Kevés olyan író volt, akinek svéd létére esélye lett volna megkapni az irodalmi Nobel-díjat, a svédek szerint ő lett volna az egyik, aki rászolgált volna. Csak hát errefelé az nem divat, hogy még akár egy esetben is maguk felé hajoljon a kezük, így aztán nem kapta meg, csak egy "alternatív verziót" 1994-ben.

Írói karrerje akkor kezdődött, amikor 1941-ben beteg kislánya arra kérte, meséljen neki Harisnyás Pippiről. Így születtek a mesék a Villekulla-villában lakó varázslatos erejű Pippiről, akinek két lakótársa Nilsson úr, a majom és egy fehér ló, ráadásul egy bőröndnyi aranya is van. Szülei viszont nincsenek, anyja angyal lett, hajóskapitány apja egy messzi szigeten a négerek királya. A meséket utóbb leírta és lánya tizedik születésnapjára meg is akarta jelentetni. A kiadó postafordultával elborzadva küldte vissza a kéziratot, s Lindgren örülhetett, hogy nem hívták nyakára a gyermekvédelmi hatóságokat.

A Harisnyás Pippi nyomtatásban végül 1945-ben látott csak napvilágot, s bár a kritika és a szülők fanyalogtak, a gyerekek imádták. Lindgrent a kiadó gyermekirodalomért felelős szerkesztőként alkalmazta, s ő munka mellett újabb és újabb gyermektörténeteket írt. Volt köztük lányregény, kalandregény, detektívtörténet, tündérmese, egymás után született meg Háztetey Károly (Karcsi a tetőn...), Juharfalvi Emil, Kalle, a kis mesterdetektív. Kalandjaikban csínytevések, izgalmak, mulatságos események keverednek, s az olvasót magával ragadja a végtelen szabadság érzése, a korlátokat nem ismerő gyermeki fantázia világa.

Az írónő könyveit több mint 60 nyelvre, köztük zulura, örményre, szuahélire is lefordították, világszerte 40 millió példány kelt el belőlük, többet meg is filmesítettek. Megkapta az Andersen-díjat, a Svéd Akadémia aranyérmét és a Német Könyvkereskedelem Békedíját. Miután 1987-ben kisbolygót neveztek el róla, azt kérte, a továbbiakban szólítsák Aszteroid Lindgrennek.... Az erőszakmentességet hirdette, síkra szállt az állatok védelméért, 80. születésnapjára a svéd kormány a Lex Lindgren néven elhíresült állatvédelmi törvénnyel lepte meg.

2002. január 28-án hunyt el Stockholmban, temetésén a svéd király és a kormány is képviseltette magát. Emlékére Astrid Lindgren Irodalmi Emlékdíjat alapítottak, amelyet egy nemzetközi bizottság döntése alapján évente osztanak ki. A svédek mélyen szívükben őrzik őt, mi sem bizonyítja jobban ezt, mint a Junibacken léte...

A Junibacken egy fantázivilág Djurgården szigetén, múzeumnak, vagy bármi másnak bekategorizálni szerintem botorság. Leginkább egy óriási játszóháznak fogható fel, ahol megelevenedik Astrid Lindgren teljes világa, a gyerekek pedig kipróbálhatnak szinte mindent. A szülők pedig visszacsöppenhetnek kicsit a gyerekkorukba, különösen ha ezen a tájon nevelkedtek kiskorukban. Nem csak a gyerekek élvezték a játékokat tehát, apukák és anyukák önfeledten adták át magukat az élménynek...

A ház meghatározó eleme a "mesevonat", amely nem igazán sínen közlekedik, a hatalmas díszletek között drótkötélpályán küzdi komótosan magát előre teremről-teremre, s közben nem csak az írónő hősei jelennek meg, hanem találkozhatunk másokkal is (például Alfie Atkins, Festus és Mercury vagy Mulle Meck). A karakterek sokszor mozognak, közben zene szól, egy kellemes női hang pedig mesél...

A vonatút végén még van két terem, telis-tele újabb játékokkal. Azt hiszem, itt is el lehetne tölteni egy egész napot...

A Junibackenből a Skanzenbe mentünk. A Skanzen hatalmas területen fekszik, ez a stockholmiak egyik kedvenc helye. Mivel május elseje volt, a parkban annyian voltak, hogy még ezen a nagy területen is tömegnek tetszett, különösen a népszerűbb helyszínek környékén. A Skanzen gyűjteményét még abban a korban alapozták meg, amikor Svédország jóval nagyobb volt, például a mai Norvégia is az ország része volt. Így tán nem meglepő, hogy a legrégebbi faház onnan származik...

Amikor 2006-ban itt jártam, a parkban szabadon kóboroltak mindenféle jószágok, most kevesebbet láttam belőlük. Az állatsimogató is zárva volt, őszintén szólva nem is tudom elítélni ezért az üzemeltetőket. Olyan mennyiségű gyerek várakozott bánatosan a zárt kerítések mellett, hogy mire mindegyik megsimogatta volna a kedvenceket, szerencsétlenek igen csak belefáradtak volna. No persze Nóri nagyon szomorú volt, hogy nem láthatta őket...

2006 óta sok változás volt egyébként... Akkoriban is volt egy Aquarium nevű intézmény a parkon belül. Nem mentem be akkor, mert borsos árat kértek a skanzen belépőn túl, de most a kártyával bejutottunk. 2006-ban az Aquarium mellett volt néhány majmos ketrec külön, most ezt is beépítették az Aquariumba. Stockholmban nincs állatkert, a Skanzen bizonyos mértékig ennek is próbál megfelelni: különösen a keleti része a parknak állatkert jellegű, medvékkel, fókákkal, szarvasokkal, és persze az Aquarium....

Az Aquarium első attrakciója a lemurok ketrece. Előre szóltak a pénztárnál, hogy a majmokat és egyéb jószágokat nyugodtan lehet fényképezni, de az etetés és simogatás ellenjavallt. Naná, majd biztos be fogok nyúlkálni a ketrecükbe, nem őrültem meg...

Ehhez képest a lemurok hatalmas "ketrece" egy csoda: a lemurok szabadon rohangálnak az ember körül, pózolnak a fotósoknak, közöttük kell elmenni:

Lehet fényképezni!

A lemurok ketrece után egy majomcsapat territóriumába kerültünk, őket már üvegfallal zárták el a látogatóktól. A ketrecüket egy állástalan, de nyilván fantáziadús kirakatrendező rendezhette be, akinek vágyait a korábbi munkahelyén nem nagyon engedhették szabadjára. Azért a ketrec közepén pihenő terepjáró számomra kicsit meredek volt...

Ezt követi a tényleges akvárium, itt mindenféle rendű és rangú kigyó, béka és egyéb sokak számára gusztustalan állat következik (szerintem többségük lenyűgöző).

Odabent van egy esőerdős szakasz is, ahol egy kis ösvényen buja növényzetben lehet haladni. Ide Netti nem jött be velünk, pedig itt is össze lehetett futni szabadon lévő majmokkal, akik éppen ebédeltek:

Az Aquarium jónéhány krokodilnak is otthont ad, közülük a két legnagyobb már több, mint 30 éves. Annak idején még Fidel Castro adományozta őket Moszkvának, de érdekes módon itt kötöttek ki. (Neki tulajdonítják azt a mondást, hogy a krokodilt akkor kell eltaposni, amikor még csak hat centi...) Voltak kis krokodilok is, a szemük se állt jól...

A hüllők és vízi állatok után rágcsálók, majd csodaszép pókok és egyéb ízeltlábúak következtek, itt Netti és Nóri felálló szőrrel haladtak tovább. Pedig ezek az állatok is kimondottan szépek:

Valahol félúton (azt hiszem a majmok után) volt egy terem, ahol egy rakás koponya volt kiállítva. Nem volt odaírva egyiknél sem, hogy milyen állaté, ki kellett találni. Ha megvolt a tipp, akkor egy kis táblácskát kellett felhajtani, és ott volt a felirat svédül. Az emberi koponya volt a legvicessebb, amikor felnyitottuk, egy tükörrel néztünk szemközt...

A kijáratnál lehetett állatokat simogatni, kígyót is. Nórival megsimogattuk a bőrét, mindig elcsodálkozom rajta, milyen kellemes tapintású a kígyóbőr... Odakint szurikáták vannak az ajó mellett, kíváncsian bámultak a látogatókra:

Az Aquarium után elindultunk az állatsimogató felé, bár mint írtam, aznap limitált üzemmódban (semennyire)  működött. Azért néhány állat (főleg madarak) most is szabadon mozogtak a parkban:

Az állatsiomogató mellett volt egy sütöde, ahonnan ínycsiklandó illatok szálldostak, gondoltunk rá mi is, hogy leülünk ebédelni. Nagyon hosszú sorok voltak azonban, az időnk meg eléggé ki volt számolva a hajóhoz, nem álltunk be, volt még némi elemózsia a táskánkban.

Ekkot jutottunk el a park észak-keleti felébe, itt tanyáznak a nagyobb testű állatok. Hogy némi képet nyerjetek róla, hogy mekkora is ez a skanzen, ideteszek egy kisebb térképet...

Sajnos az állatok többsége elbújt, akik meg elől voltak, azok ketreceinél Debrecenig ért s sor vége. Mindemellett egyre jobban tűzött a nap, pár hete nem gondoltam volna, hogy keresni fogjuk az árnyékot. Az ébren és látható helyen lévő állatok közül a medvék voltak a legaktívabbak...

A medvék után a park közepe felé tartottunk, itt van egy nagyobb, táncra való placc, és aznap rengeteg ember gyűlt itt össze. Valószínűleg a nap hátralévő részében táncmulatság is volt ide tervezve, de akkor épp másik program volt soron. Felfüggesztettek kis hordókat a magasba, és azzal szórakoztak (felváltva lovon, illetve gyalogosan), hogy nekifutásból ki tud akkora ütést mérni a hordóra egy nagy husánggal, hogy az darabokra törjön szét.

Ezt követően még kicsit sétáltunk a parkban, de realizálván, hogy nagyon elment az idő, elindultunk a másik Auarium felé. Ugyanis a skanzenen kívül van még egy, nem messze a vidámparktól. Nem volt oly egyszerű megtalálni, meg is kellett kérdeznem a vidámpark bejáratánál, hogy merre is van. Ha nem lett volna Stockholm kártyánk, alighanem nem megyünk be... Tiszta szívből nem tudom ajánlani, kártya nélkül, megvéve a borsos belépőt, igen csak csalódás lett volna. Megkockáztatom, hogy a Skanzen hasonló intézménye felveszi vele a versenyt, bár ott cápák és ráják nincsenek.

Nekem a leginkább értékelhető része az esőerdő volt, itt tényleg olyan sötétség van, mint amilyen a valódi őserdőben lehet esőzés alkalmával, és olyan pára van odabent, hogy pár percnél többet nem is nagyon lehet bírni belőle.

Innen kijőve aztán már sietnünk kellett. A villamossal bementünk a pályaudvar környékére, és próbáltunk venni némi ellátmányt ebédre az egyik Mekiben. Az elsőben olyan tömeg volt, hogy kifordultunk, de szerencsére a pályaudvar előtt belefutottunk egy másikba. Rohantunk tovább a szálloda felé, és szerencsére még időben értünk a hajóhoz, még bőven meg is ebédeltünk, mielőtt elindult volna.

Akkor is még hétágra sütött a nap, tényleg hihetetlen, hogy milyen jó időt fogtunk ki. Nóri "ebéd" után bevette megát a Lotte játszószobába, s szerencsére ezúttal játszópajtásai is akadtak, vele nagyjából egykorúak.

Estefelé megint elkezdődött a fiesta, s mielőtt lement volna a nap, körbejártam kicsit a hajón. Akkor jártam a többszintes diszkóban is, a buli még csak alakulgatott, de a színpadon már játszott egy zenekar...

A naplemente idején Nettivel felváltva felmentünk a tizedik szintre, Nóri nem volt hajlandó megmozdulni, csak akkor, amikor elmentünk a boltba vacsorára keríteni valamit.

Este tíz óra felé vittük el Nórit lefeküdni, addigra a többi gyerek is készült már aludni menni. Megbeszélték, hogy "korán reggel" ott találkoznak újra, de aztán reggel már nem láttuk őket. Nagyon jót aludtunk, Netti ébresztett minket fel, hogy jó lenne kibújni az ágyból, mert hamarosan Tallinnba érünk. Valamelyik útikönyvben olvastam, hogy Tallinnba megérkezni a tenger felől érdemes, innen mutatja legszebb arcát. Van benne valami:

Jó lenne Stockholmba még visszamenni, de tartok tőle, hogy a kinttartózkodásunk alatt már még egyszer nem fog összejönni. Szerencsére nem csak én voltam elégedett ezzel a pár nappal, úgy vettem észre, hogy Nórinak és Nettinek is elnyerte tetszését ez a kirándulás...