Another world...

Fiatalkorom kedvenc játéka...

Bizony, amikor tegnap este hazafelé tartottam, a címben szereplő játék és annak hangulata jutott eszembe. Érdemes kipróbálni, nekem annak idején a kedvenceim közé tartozott, és mostanság teljesen ingyé' letölthető innen. (Intro alant...) Hogy miért jutott eszembe? Mert olyan volt az időjárás... Eddig is esett már hó, és az előző bejegyzés is a hólapátolásról szólt. De tegnap megint dimenzióugrást hajtottunk végre, és a dolog még ma is tart. Az egy dolog, hogy másfél óránál is tovább tartott hazajutnom tegnap este, de olyan szél volt, hogy a buszt dobálta az úton, ami (lássuk be) kicsit már nagyon hard, na.

Természetesen a hó zuhogott, ahogy kell, ami meg leért a földre, a szél tovább hordta. Kíváncsi voltam, hogy otthon mi lesz a helyzet, hát nem volt benne köszönet. Az udvarban helyénként már húsz centi magasra összefújta, de ez még csak a kezdet volt. Akkor semmi értelmét nem láttam kimenni lapátolni, de aztán amíg Nórinak meséltem az ágynál, Netti kiment szerencsét próbálni. Eltolta az udvar egy részét, és az utcát takarította, amikor én kimentem. Addigra a szél elcsendesedett egy kicsit, de mire az udvar közepére értem, megint elkezdett fújni. Beláttuk Nettivel, hogy ez így teljesen reménytelen (mire egy részt megtakarítottunk, az összehordott kupacunkat elkezdte a szél máshová fújni...) Feladtuk, és bejöttünk.

Éjszaka néha hallottam, hogy süvít a szél odakint, meg is lett az eredménye. A reggeli indulás előtt próbáltam kinyitni az ajtót... Nem akart nagyon nyílni (kifelé nyílik), gondoltam jó kis hó van már odakint. Hát igen, mikor nagy nehezen kinyitottam, konstatáltam, hogy kb. negyven centit fújt össze az ajtónk elé ez a ... szél. Az udvar egy északi-sarkköri tájra emlékeztetett. Vagy esetleg tundrára, ízlés dolga. Mint a sivatagban a homokdűnék, olyan kupacok álltak a kertben, mire az ajtótól a kövezett részig kiástam magam, már abba beleizzadtam, és hol volt még a kapu. A legtöbb helyen ugyanaz a mély hó volt, és közben fújt rendesen a szél. Mire a lányok kijöttek, elértem a kapuig, de a buszomra már esély se volt, hogy elérjem. Összefutottam Sztyepánnal, szerencsére ő nagyon korán kiment, és az utcát már eltakarította. Ahányszor az utcát takarítjuk, eltoljuk a havat az ő kapuja elől is, amit úgy látszik, hogy méltányol, mert hasonlóan cselekszik ő is. Ezen a reggelen ezt különösen tudtam értékelni...

A Solaris-nál a díszkivilágítás ki volt kapcsolva, mert az ottani szélviszonyok még rosszabbak voltak, mint nálunk odahaza. Nagyjából 30-40 centi átmérőjű fénygömbök vannak fellógatva tucatszám a fákra, ezeket reggelente mindig bekapcsolva láttam. Most a szél rendesen dobálta őket, hozzáverte őket a fákhoz és egymáshoz, nem csodálom, hogy nem kapcsolták be őket. Mire beértem, már majdnem 9 óra volt, de nem én voltam az egyetlen, aki elkésett. Leo is (az észt szobatársam) is későn érkezett, én már át voltam öltözve, mire ő megjött. Mesélte, hogy alig bírta kiásni magát az utcából... Elmondott egy érdekes történetet a régmúltból, amikor a szovjet időkben még a nagy szocialsita hadseregben szolgált. Az egyik állomáshelye Kamcsatkán volt, a Japán-tenger partján, egy kisméretű bázis, ahol műszaki karbantartás folyt. Egyetlen épület volt, amelynek volt két kijárata. Az egyiket tavasszal és nyáron használták, ez volt a földszinten. A másik az első emeleten volt, ezt ősszel és télen használták. A két ajtó közti szintkülönbség három méter volt, és bizony a hó ezt a magasságot tartotta is tavaszig... Ja, és minden ajtó befelé nyílt, mert ha olyan ajtók lettek volna, mint nálunk a házban, akkor könnyedén az épületben rekedhettek volna. Furcsállta is nagyon, hogy a mi ajtónk kifelé nyílik, ez állítólag itt sem szokás...

Hát ilyen szép esténk, reggelünk volt. Remélem estére csitul kicsit a szél, mert ma este van a céges karácsonyi-újévi buli, ahova közösen megyümk. Hát lehet, hogy taxival fogunk hazajönni...