Hát akkor kezdjünk neki. Ahhoz, hogy a dolgok érthetőek legyenek, kell némi történelmi visszatekintés. Nem szándékszom most a teljes észt történelemmel előhozakodni, csak ami igazán fontos.
A II. világháború előtti idők...
Észtország, mint állam, nagyon sokáig nem létezett. Egészen a XIX. századig nem is nagyon merült fel komolyan a gondolata, addig az észtek folyamatosan valakinek az uralma alatt értek. A XX. századra azonban belekóstolhattak a függetlenségbe, de ez sem tartott soká, mert a Szovjetúnió beolvasztotta őket a tagköztársaságok közé (nem csak őket, a litvánokat és a letteket is, nem beszélve a finnek ellen folytatott háborúról, ahol végül is kudarcot vallottak). Így 1944 ősze, amikor a II. világháború a vége felé közeledett, Észtországot jogilag szovjet fennhatóság alatt találta, gyakorlatilag pedig a területet pár éve a német hadsereg tartotta megszállás alatt. Ezt a hadszínteret Hitler nem ítélte túlzottan fontosnak, Litvániát és Lettországot inkább, ott heves harcok voltak. Ha hinni lehet a histróiának, Talinn birtoklásáért a szovjeteknek nem is kellett harcba keveredniük a németekkel komolyabban, szinte gond nélkül foglalták el a várost.
Az emlékmű
 |
| Az emlékmű a régi helyén |
Érdekességként tán említést érdemel, hogy nem ez volt az első verziója az emlékműnek. Az észtek nem örültek a szovjet csapatok érkezésének, sőt megpróbálták függetlenségüket is helyreállítani 1944-ben, sikertelenül. A szovjet hatalom először egy fa emlékművet emeltetett vörös csillaggal a tetején, de azt két fiatal (Aili Jürgenson és Ageeda Paavel, 14-15 éves gyerekek) felrobbantotta. A nagy sikerre való tekintettel az NKVD letartóztatta őket, és a Gulagra küldték őket.
Mielőtt továbbmennénk az emlékművel, pár szó a negyvenes és korábbi évek utáni szovjet "nemeztiségi politikáról". A szovjet uralom alatt az ország területén tudatosan folyt a népcsoportok ide-oda telepítése. Így a hatalmas országban vegyes területek jöttek létre, és a dolognak nem az lett az eredménye, amit a szovjet vezetés akart: az ő álmaikban egy egységes szovjet nép szerepelt, amely a távoli jövőben oroszul fog beszélni, a nemzetiségi korlátok, különbözőségek pedig idővel eltűnnek. A terv kudarcot vallott, és a következményei máig hatnak: valahol háború, vagy ahhoz közeli helyzet (pl: Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország, stb.), valahol "szimplán" szőnyeg alá söpört vagy nyílt feszültség van. Különös helyzete van a Baltikumnak ebből a szempontból, hisz ezek az országok a negyvenes évek előtt már megízlelték a függetlenség ízét, mielőtt Sztálin elfoglalta volna őket.
A kollégákkal, helybeliekkel beszélgetve a '44-ben történteket, amikor a Vörös Hadsereg újra megjelent, nem tudták felhőtlenül felszabadításként megélni. Elmondásuk szerint a háborút követően két hullámban érkezett orosz nyelvű lakosság az országba, először a negyvenes évek végén, majd a hetvenes években jöttek újra nagyobb számban. Az újonnan érkezettek zömében felelős pozícióba kerültek, és nem nagyon integrálódtak az észt társadalomba, ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni. Ugyanis ilyen nem létezett, inkább észt népet kellett volna írni. Ők képviselték legtöbbször az államigazgatást, és természetesen nem beszélték a köztársaság nyelvét. Viszont beszélték az oroszt, az ország hivatalos nyelvét, amelyet nagyon gyorsan kötelező nyelvvé tettek, és az észt nyelv a hivatalos csatornákból eltűnt. Ugyanakkor az ország túlnyomó része továbbra is észt volt, és a betelepült orosz lakosságnak napi szinten velük kommunkálnia kellett. A kollégák elmondása szerint a helyiek ellenérzése, ellenállása csak odáig fajulhatott, hogy az utcán esetlegesen őket megszólító orosz polgártársaknak pontatlan, vagy teljesen hamis felvilágosítást adtak. Mielőtt tovább száguldanék, itt elmondamám, hogy semmi esetre sem szeretnék én a két nép vitájában állást foglalni, pláne nem ítélkezni, csak a hallottakat leírom, és az sem biztos, hogy mindez teljesen így is volt...
No, folytassuk. A lakosság arányai a szovjet uralom idején folyamatosan az orosz növekedés irányába mutattak, s így érkeztünk el a Szovjetúnió széthullásáig, és Észtország függetlenségének újbóli kikáltásáig. A függetlenné válás után az orosz ajkú lakosok nem lettek automatikusan a balti országok állampolgárai, és a mai napig sokan hontalanok közülük. Erről már többször írtam korábban. A helyzetet még tovább bonyolítja, hogy Oroszország vízumkényszert alkalmaz Észtországgal szemben, de ez alól is van kivétel: kivétel az orosz nyelvű hontalanokat. Minket, magyarokat is érintő vonatkozása a helyzetnek, hogy a jelenlegi észt szabályozás szerint észt állampolgár nem veheti fel másik ország állampolgárságát, akkor az észtet automatikusan elveszti. Így az Észtországban élő magyarok "elvileg" nem élhetnek a kettős állampolgáráságról szóló törvény előnyeivel...
Problémák az emlékművel...
Hiába került örökmécses 1964-ben az emlékmű elé, az észtek csak nem tudtak vele teljes szívből megbarátkozni. 1991-ben aztán, amikor Észtország újra függetlenné vált, akkor kapta az emlékmű az új hivatalos elnevezést, amely az elesetteket helyezte a középpontba, én nem volt többé szó a névben "felszabadításról". A viták azoban csak 2006-ban lángoltak fel az emlékmű körül, amikor a Pro Patria Union nevű konzervatív párt beadott egy petíciót a tallinni városvezetésnek, hogy az emlékművet márpedig le kell rombolni. Az észt elnök a tervet 2007 januárjában megvétózta, és arra adott utasítást, hogy az emlékművet távolítsák el, és az alatta lévő sírokkal együtt helyezzék át a katonai temetőbe. (A temető itt van a bázis mögött, ahol dolgozom.) A "félmegoldás" nem elégítette ki az észt nacionalistákat, és 2007 februárjában megkíséreltek egy feliratot kifeszíteni az emlékműre, amelyre az lett volna írva, hogy "az észt emberek gyilkosai". A terv nem járt sikerrel, de egy horogkeresztet azért csak sikerült rajta elhelyezni...
2007 áprilisa aztán végzetes eseményeket tartogatott. A nemrégiben megválasztott Ansip kabinet elérkezettnek látta az időt az eltávolításra. A márciusi választások előtt benne volt a programjukban, így némileg kényszerhelyzetben is voltak. A kormányzat hivatalos véleménye szerint a szobor és az emlékmű a város egyik zsúfolt közlekedési gócpontjában volt, kvázi ez a hely "nem alkalmas a nyugodt megemlékezésre", ergó, át kell helyezni. Rögtön megtámadták persze a kormányt több oldalról (külföldről is), hogy az észt nacionalistákat támogatja, majd hamarosan kordont kellett vonni az emlékmű köré, és megkezdődtek a tüntetések.
A "Bronz Éjszakák"
 |
| A kordon felirata az archeológiai feltárásra utal... |
 |
| Egy égő kioszk a belvárosban... |
A rendőrség a biztonság kedvéért kordont állított, erre pedig azt írták, hogy "archeológiai feltárás". Ez április 26-án történt, de akkor már elkezdett gyűlni a tömeg a környéken, hamarosan le kellett zárni a teret, majd a közeli utcákat is. Sátrat emeltek az "ásatás" fölé, így senki nem láthatott be oda, és az időjárás elől is védve volt a hely. A rendőrség kiürítési terve nem járt sikerrel, néhányan az autójukkal a helyszínen maradtak, és bezárkóztak. A később magukat csak "Éjjeli őrszemként" aposztrofáló tiltakozókat a rendőrök először szépszerével próbálták a tér elhagyására felszólítani, de nem jártak sikerrel. Ekkor betörték az autók ablakait, és úgy rángatták ki az embereket, közben némelyiknek elég súlyos sérülést okozva. A városban elterjedt a hír, és sok helyre már úgy jutott el, hogy megkezdődött a szobor eltávolítása. Pár órán belül nagyjából ezer fős tömeg vette körül a kordont (nagyrészt oroszok), és megpróbáltak áttörni az emlékmű felé. A módszer egyre erőszakosabb lett, este 9 után már kövek és üvegek repültek a rendőrök felé.
 |
| A bronzkatona az új helyen, itt még a fal nélkül |
 |
| A végleges új helyszín |
27-én hajnalban a kormány válságtanácsot hívott össze, és 3:40-kor úgy döntöttek, hogy haladéktalanul megkezdik a szobor áthelyezését. Ez 6:40-kor meg is történt, és az emlékművet ismeretlen helyre vitték. A kormány azt ígérte, hogy amint lehetséges, a szobrot újra felállítják a katonai temetőben. A dolog nem is váratott magára sokáig, április 30-án ez már meg is történt. A kőfal csak később került a helyére, megfelelő alapot kellett neki készíteni.
A városvezetés a következő egy hétre teljes alkohol árusítási tilalmat rendelt el. A zavargások hírére a nemzetközi sajtóban arról cikkeztek, hogy a két népcsoport közötti feszültség tovább fog eszkalálódni, de szerencsére nem így történt. Mindenesetre április 27. éjszakája után a következő nap sem telt el problémák nélkül, aznap a tüntetők már Molotov koktélokat is használtak, a rendőrök pedig a vízágyúk mellett már a gumilövedékeket is elővették az arzenálból. A konfliktus átterjedt más északi városokra is (főleg Jõhvi-ra), de harmadnap már nem nagyon történtek attrocitások. Végül több mint ezerre nőtt a letartóztatottak száma, a tallinni fogdák már nem is tudták fogadni a lefogott tüntetőket. A vége az lett a dolognak, hogy a kikötő D terminálját kellett erre a célra pár napig felhasználni, ahonnan a normál esetben a Stockholm felé induló kompok szoktak indulni.
Április 28-án az interneten szárnyra kélt egy felhívás orosz nyelven, amely az "Észtországban élő orosz embereket" fegyverbe szólította. Követelték, hogy minden észtországi lakos kapja meg az állampolgárságot május 3-ig, ellenkező esetben május 9-én megkezdik a fegyveres ellenállást.
Míg ezek az események zajlottak, Moszkvában blokád alá vették az észt nagykövetséget, amely több napig eltartott. Tallinnba érkezett egy orosz delegáció is, amely nyilván az ügy rendezése miatt tett látogatást, de hivatalosan ezt nem mondta ki senki. A szobor új helyénél tartottak egy rövid ünnepséget, ezen végül az oroszok is részt vettek, bár azt mondták, hogy a szobrot darabokra vágták, és úgy rakták újra össze. Ezt persze az észtek cáfolták, szerintük ez a szobor készítésénél történt így: több darabból készült, és a végén rakták össze.
Az eredti helyen exhumált katonák holttesteit végül visszaszállították Oroszországba, bár az azonosítás nem volt túl egyszerű.
A kiberkonfliktus...
 |
| Urmas Paet |
Az utcai tüntesékkel egyidőben megkezdődött a "kiberháború" is. Április 27-én számos állami intézmény weboldala ellen támadás indult, de nem maradtak ki belőle a bankok, online újságok sem. A támadás minden formája előfordult, de nem akarok itt szakmai mélységekbe bocsátkozni. No persze nem kerülték el a támadást a politikai pártok sem, különösen az Észt Reform Párt honlapja sínylette meg a történteket.
Figyelemre méltó volt a támadások összehangoltsága, valamint szofisztikáltsága: ilyen mérvű és szervezettnek "tűnő" támadás nem volt még azelőtt sehol. A történteket azóta számosan elemezték, és abban a legtöbben egyet értettek, hogy a támadás mögött csakis egy jól szervezett nagyobb szerveződés állhat, magányos hackerek csapata ilyet nem tudott volna véghez vinni. Az észt kormány nem is késett soká a szerintük felelősök megnevezésével, Urmas Paet a Kremlt vádolta az események miatt. Erre azonban bizonyítékot még nem talált senki, így szeptember 6-án végül az észt védelmi miniszter kénytelen volt beismerni, hogy nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy a támadásban benne lett volna az orosz állam keze.
Oroszország a vádakat természetesen visszautasította, és sem az EU, sem a NATO szakértők nem tudtak minden kétséget kizáró bizonyítékot találni a támadást indítók személyazonosságát illetően.
Az ügyben egyetlen ítélet született, 2008. januárjában egy tallinni diákot ítéltek el azért, mert támadást indított a Reform Párt honlapja ellen, pénzbüntetést kapott.
Tehát nem tudja senki, hogy ki állt az összehangolt támadás mögött, de az egészben tán nem is ez a leglényegesebb momentum. Az észtek ebből megtanulták, hogy hathatós védelem nélkül egy olyan "behálózott" társadalom mint az övék, nagyon könnyen krízis helyzetbe hozható, ha ilyen, vagy ehhez hasonló támadás éri a kritikus infrastruktúrákat. De nem csak ők, számos ország, szervezet elgondolkozott azon 2007-ben, hogy tán változtatni kéne sok mindenen. Ezek közé tartozott a NATO is, akkor kezdték el kialakítani ennek a területnek a szabályozását, és azóta folyamatosan fejlesztik az ilyen irányú képességeket.
2008-ban aztán megalakult Észtországban a NATO sokadik kutatóközpontja, s a fentiek alapján talán nem véletlenül, kutatási területként a cyber defence-t választották. Azóta nyolc ország csatlakozott hozzá, de hamarosan még többen lesznek. A központ a folyamatos kutatás és fejlesztés mellett (az eredmények a központban jelen lévő országoknak természetesen hozzáférhetők) évente számos tanfolyamot is szervez, ahová a "tagországok" elküldhetik a szakembereiket továbbképzésre. Hogy aztán a központ jövője hogyan alakul, azt majd meglátjuk... De az egész egy szobor miatt kezdődött...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése