Hosszú hétvége...

A láda környéke

Ez a hétvége aztán tényleg hosszú volt, négy napot tölthettünk együtt anélkül, hogy be kellett volna jönnöm dolgozni... Időjárásilag nem indult valami túl jól a dolog, mert a csütörtök még roppant szeles és esős volt, csak délutánra derült ki némileg az ég. Akkor Nórival sétáltunk is egyet, elmentünk a közeli erdőbe geoládát kergetni. Sajnos ezúttal sem jártunk sikerrel, de legalább most a GPS működött, nem mint legutóbb. Igaz, most a kocsiban használatosat vittem magunkkal, így nagyobb esélyünk volt a megtalálásra. Nincs messze a láda helye a házunktól (nagyjából 700 méter), így hamar odaértünk. Fél órát biztos kajtattunk Nórival a megadott ponton, de mivel semmi bővebb támpont nem volt a láda honlapján, mégsem találtuk meg. Amyit írt csak a fickó, hogy nem kell bolygatni a természetet, feltúrni az aljnövényzetet vagy ilyesmit, mindössze "hinni kell a szemünknek." Meg lehet találni a leírás szerint tökig érő hóban is (ellenkező neműeknek a szint elnevezése fakultatív...), így egész biztos, hogy valahol egy méter feletti magasságban kellett volna lennie, mégse leltük meg. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy pár hete ellopták a ládát (azóta visszatelepítette a tulaj...), de a logokat elnézve ez nem volt egyedi esemény. Lehetséges, hogy valaki megint lenyúlta... Most ellenőriztem, valaki két napja megtalálta, tehát mégis csak a helyén van... Na most már úgy bosszant, hogy ma újra meg kell néznem, uff. (Megnéztük ma újra családilag (teljes létszámban!), de nem lett meg a nyüves. Viszont volt sok szamóca...)

Pihenjünk egy kicsit...

Sebaj, jót sétáltunk ismét. Sokáig nem akartunk fennmaradni aznap, mert reggel korán kellett kelni. A kompunk 7:30-kor indult Helsinkibe, és a Tallink társaság elvárásai szerint egy órával korábban ki kellett érnünk a kikötőbe. Hogy elkerüljük a hosszas utazgatást reggel (és tudjunk kicsit többet aludni), hívtam egy taxit reggelre. Nóri alig tudott elaludni, nagyon izgatott volt, különösen a vidámpark miatt. Mondtam neki előző este, hogy valószínűleg nem lesz időnk nagyon reggelizni, csak bekapunk egy falatot, iszunk, és indulás. Reggel Nettivel időben sikerült felkelnünk, így lett volna még ideje reggelizni. Felkeltettem Nórit, és egy pillanat alatt felült (érdekes mód nyoma sem volt a normál óvodai reggelek előtti tiltakozásnak...), ugrott hogy öltözik, és már mehetünk is... Nem is nagyon tudtam rábeszélni, hogy egyen valamit, annyira édes volt, ahogy türelmetlenül várta az indulást...

A taxi időben megjött, már pár perccel korábban ott áltt a kapunk előtt. Netti készített egy rakás szendvicset előző nap délután, abból ettünk meg egyet-egyet, amíg a terminálon a beszállításra vártunk. Húsz perc alatt kiértünk a kikötőbe, így várnunk kellett még húsz percet, mire a kompra egyáltalán felengedtek. Megkaptuk a beszállókártyákat a visszaútra is, és a jó hír az volt, hogy így Helsinkiben majd ráérünk csak fél órával korábban megjelenni a kikötőben. Ez alig jött össze, de erről majd később...

Nóri számolta a perceket, hogy mikor szállhatunk be, és mielőtt erre sor került volna, még elugrottam wc-re. Magával a helyiséggel nem volt baj, de a használókkal annál inkább. Tán már említettem, hogy ez a Helsinki- Tallinn kompviszonylat az alkoholisták egyik kedvenc útvonala, ennek megfelelő nyomok voltak a fent említett helyiségben is. Nem részletezem, hátha valaki éppen táplálkozik... Nóri nem evett semmit, annyira izgatott volt, no meg álmos is. Rámdőlt, amíg az idő lassan telt, de aztán csak felengedtek minket a hajóra. A kaputól még majdnem egy kilométer séta várt ránk a hajó bejáratáig, rendesen megsétáltatják az embert egy fedett folyosóban, amely nagyon hasonlatos a reptéri beszállófolyosókhoz. A hajó bejáratánál még egyszer ellenőrizték a kártyánkat, és végül beléphettünk a Superstar nevű monstrumba.

Tűnnek el az autók

A hajó méretei elképzelhetetlenek, ha az ember nem látja, nem igazán tudja elképzelni a valóságos méreteket. Miközben a folyosón mentünk a bejárat felé, láttuk, hogy milyen kicsik a járművek, amelyek sorra tűnnek el a hajóban, lenyűgöző volt. Odabent kiderült, hogy a hajó kilenc (!) emelet magas, ebből az alsó öt emeleten csak a járművek foglaltak helyet. A Superstar esetében a 6. emelet a beszálló szint.

A Superstar

Viszonylag új teknő ez egyébként, mindössze 2008 óta járja a Tallinn - Helsinki viszonylatot napi rendszerességgel többször is. Mindössze két órára van szüksége, hogy átszelje az öblöt. Van rajta egy rakás étterem, kávézó, a 7. emeleten lévő Business területen elméletileg wifi net is van, ezt nem próbáltam ki. A kávézók és éttermek közül csak egyetlen egy volt nyitva a hajnali órán, rajta kívül csak a "szupermarket" volt nyitva. Ha teljes üzemben halad a hajó, akár 2000 utast is el tud szállítani, aznap reggel jó, ha százan voltunk... (Az alsó szinteken 450 autónak van hely...) Ennek a hajónak az időjárás sem jelent gondot, a legnagyobb télben is gyönyürűen közlekedtek a kompok...

Erőlködik a nap

A felső fedélzet

A 8. szinten volt egy "játszótér" is, Nóri ki sem jött onnan egész út alatt. Még beszálláskor megnéztük közösen a felső fedélzetet, de miután onnan lejöttünk, és megtaláltuk ezt a sarkot, nem volt többé menekvés. Csak díjazni tudom a tervezők ötletét, hamar elrepül így az a pár óra. Közben mi néha Nettivel szétnéztünk erre-arra, lementünk a boltba is...

A játszósarok

A fenti képen jól látszik, hogy a játszósarok körül körben bőrgarnitúra van, a szülők kényelmesen le tudnak ülni. Ezt a puha alkalmatosságot egy szépreményű megfáradt fiatal finn alkoholista is kihasználta: a gyerekzsivallyal nem törődve befeküdt a sarokba a csúszdás vár mögé, és próbált aludni. Valószínűleg előző este túl sokáig elhúzódhatott a Rizikó parti, vagy a bánat tudja...


Elméletileg fél tízre kellett Helsinkibe érnünk, ehhez képest 9 óra tájban benyögték az utastájékoztató rendszerben az éterben, hogy 10 perc múlva érkezés a végállomásra. Szignifikánsan megnőtt a forgalom a mellékhelyiségben, majd az élményekre éhes utazóközönség megrohamozta a 6. szintet. Mi sem voltunk tapasztaltak, lementünk mi is a csukott ajtót bámulni. Pedig az aztán nem nyílt ki, csak fél tíz után pár perccel, ezzel a hajóval a kikötés sem fél perc...


Két kikötő van Helsinkiben, ahová személyszállító hajók járnak, sajnálatos módon a mi hajónk a West Harbourba ment, ez van messzebb a városközponttól. No nem kell Föld-Plútó mértékben gondolkodni, nem történt semmi tragédia, a 15A busz nagyjából 5-6 perc alatt bevisz a vasútállomásig, amely a központban van. Előzőleg kinéztem minden szükséges információt a neten a közlekedésről, így kiderült, hogy a legrentábilisabb dolog odaát, ha az ember vesz egy napijegyet 7 euróért, ez Helsinkin belül korlátlanul érvényes mindenre 24 óráig. Nagyon baráti ár, tekintve hogy egy vonaljegyért elkérnek 2,5 eurót... El nem tudom képzelni, hogy a BKV mikor fog eljutni hasonló szintű üzleti felismerésig, ilyen arányú kedvezményt adva szerintem nem lenne olyan turista, aki ne venné meg a napijegyet...


Helsinkiben is rendesen megsétáltattak minket, tíz percet biztos caplattunk, mire elértünk az előcsarnokba. Szerencsére ott rögtön volt egy jegyautomata, ahol kártyával is lehetett fizetni, így ezen a dolgon hamar túlestünk. A buszmegálló is korrektül ki volt táblázva, és szerencsénk volt, mert bent állt a busz. A kikötő környéke jelenleg masszív átépítés tárgya, szinte nincs olyan négyzetmétere a környéknek, amely nem gigászi vakondtúrásra emlékeztetne. A busz mint mondtam, elég gyorsan bevisz a pályaudvarig, itt már Nóri is megéhezett. Megettünk egy szendvicset, majd elindultunk a városközpont felé... Nórit természetesen ez a programpont nem igazán dobta fel, intenzíven elkezdett érdeklődni, hogy mikor is nyit ki végre a vidámpark... Nagyjából fél percenkénti kérdéseire válaszolva nem tudtunk mást mondani, hogy arra bizony délig várni kell...

Hol lehet a vidámpark?

Az idő továbbra is szomorkás volt, egy felhő volt az egész ég, úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban elkezdődhetne az eső. A városközpont nem nyűgözött le, túlzottan sok régi épület nem található itt. A legrégebbi építmények valószínűleg a XIX. századból valók. Számos olyan utca, illetve utcacsoport volt, amely engem és Nettit Brüsszelre emlékeztetett, csak ez a város egy kicsit tisztább. Sok helyütt a belvárosban is építkeznek egyébként, de aznap nem dolgozott senki... Hamarosan elértük a másik kikötőt, a munkatársaim szerint itt egy hangulatos piacot lehetett találni. A piac tőszomszédságában egy szökőkút volt mindenféle állati díszítőelemekkel (szó szerint...), amelyeket Nóri természetesen nem tudott kihagyni:

No mik ezek?

Tán nem szennyes...

A piac maga nem volt túl nagy, de tényleg voltak érdekes és szép dolgok is. A zöldség-gyümölcs részen érdekes volt a stratégia: mindent literben árultak, semmit sem kilóra. Jó illatok terjengtek, és az egyik sor végén az egyik kitelepült kajálda fiatal marketingese megkínált egy akkora sült hallal, amely kisebb volt a kisujjamnál is. Finom ropogós volt, így kértem belőle egy adagot, mire a lányok utolértek. 11 óra elmúlt, így a dolgot felfoghattuk tulajdonképpen ebédnek is... Sajnos, amit kimértek, az már nem volt annyira ropogós. El akartam vinni, hogy majd útközben elropogtatjuk, de gyorsan lebeszéltek róla. Leültettek minket egy sátorponyva alá, a csajok szerint öngyilkosság a hallal sétálgatni, a sirályoké lesz az egész egyébként. Igazuk volt, így is ott pofátlankodtak végig a táplálkozási ciklus alatt, és tuti, hogy nem tudtak olvasni, mert ki volt írva, hogy ne etessük a madarakat...

Ez kecsöppel jobb lenne...

Az ebéd

Éhenkórászok

A piacból már nem volt sok hátra, és Nóri egyre kinkább türelmetlenkedett. Az utolsó sor végén azért még láttam egy érdekeset, fura sörnyitók ezek:

Elindultunk hát a vidámpark felé, ehhez meg kellett találni a 3B villamos megállóját. Ezzel sem volt semmi gond, bár útközben útba esett egy szép nagy templom is. Itt Nóri érdekes módon elfeledte, hogy hová siet oly nagyon, mindenáron fel akart mászni a lépcsőkön a templomig. Kívülről nagyon impozánsnak tűnt, de belülről elég nagy csalódás, a puritánnál is puritánabb a belső enteriőr...

A villamosmegálló előtti utolsó keresztutca is építkezési terület volt, itt két érdekes street art alkotásra lettünk figyelmesek:

A villamos maga mondhatni elég modern, de ez elmondható magára a megállóra is. A megállóban digitális kijelzőn követhetjük nyomon, hogy mire mennyit kell várnunk, a villamosban belül pedig a kijelzőkről szinte mindent megtudhatunk, a várható időjárást is...

Még 5 perc...

Nem volt túl hosszú az út a vidámparkig, hat vagy hét megállót kellett mennünk. Amikor leszálltunk, már hallani lehetett a zenét, Nóri most jött igazán csak izgalomba. A bejáratnál sehogy sem találtam a jegyárusító bódét, simán be lehetett sétálni. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és amikor már vastagon bent jártunk a játékok dzsungelében, inkább megkérdeztem egy fiatal biztonsági őrt. Azt mondta, hogy menjünk még csak beljebb, a pénztárak az óriáskerék tövében vannak... Valóban, ott voltak, nem is egy, volt vagy hat-nyolc, az biztos. Ez a metódus azt jelentette, hogy a parkba boldog-boldogtalan bejöhet, senkit nem érdekel, hogy hányan akarnak körülnézni, sétálni. Ha valaki fel is akar ülni valamire, akkor szépen elmegy a pénztárhoz, aztán megveszi az ingerküszöbének megfelelő jegyet. Természetesen a külön egy-egy játékra szóló jegyek a legdrágábbak, a napijegyek ára pedig magasság alapján változik. Három kategória van: 100 cm alatt, 120 cm alatt és 120 felett. A legutolsó kategóriában vannak olyan játékok, amelyekre csak 140-es magassággal lehet felülni (jellemzően ezek a legdurvábbak), de külön felár ott már nincs. Ha egy felnőtt úgy dönt, hogy csak azokra a játékokra fog felülni, amelyekre a 120 cm alatti csemetéje jogosult, akkor vehet magának ő is olyan karszalagot... De ha nem akar felülni semmire, csak kísérőnek jön, azt is megteheti. Le lehet ülni a számos pad egyikére, vagy az egyik sörözőbe, a gyermek pedig rohangálhat, amerre akar, időnként visszatérve a szülői bázisra. A parkban sétálgatva úgy tűnt, hogy sokan választják ezt az opciót, főleg nagyszülők.

Mivel az árak meglehetősen durvák (a felnőtt napijegy 38 euró...), ez érthető is. Túlestünk hát a jegyvásárláson, Nóri a 120 alatti kategóriába esett, bár a dolog csak pár centin múlt. Így aztán egy rakás játékra nem ülhetett fel a piros karszalagjával, nagy bánatára. De majd jövőre, mindig ezzel bíztattuk menetközben. Itt is van "elvarázsolt kastély", bár inkább bohóckastélynak kéne nevezni,. mert itt a külső és a belső is e figurákra hajazott. Nóri ide szeretett volna beállni először, de itt volt a leghosszabb sor is. Az idő közben kiderült, egyetlen felhő sem volt az égen, nekiállhattunk vetkőzni. Nagy szerencsénk volt az idővel egész nap, innentől kezdve fel sem merült az eső veszélye.

Nagyedóra sorbanállás után bejutottunk a kastélyba, ahol hasonló dolgok voltak, mint a pesti ilyen jellegű házikóban. Tükrök, mozgó járdák, trükkös lépcsők és hidak, satöbbi. A vége volt igazán érdekes. Itt is van hordó, amit szerencsére ki lehet kerülni, én nem mentem át rajta. Ezt követően jött egy mozgó meredek lépcső, amit Nóri nagyon élvezett. Erről csak egy rövid videót csináltam, mert folyton ott lihegtek a nyomomban... Ezzel már el is árultam egy titkot: nem csak egyszer mentünk be a nap folyamán ebbe az épületbe, nem is tudom hányszor mentünk rajta végig...

Ez a szoba dülöngélt...

Tükrök...

A kastély után jobban megnéztük a térképet, és végigvizslattuk a potenciális helyeket, ahol Nóri is felülhetett valamire. Beteszem ide a park térképét, de akit bővebben érdekel, hogy mire lehet felülni, annak katt ide.

A kastély mellett, az óriáskerék alatt volt a dodzsem, azt is ki kellett próbálni. Ott szerencsére nem is álltak sokan, de csak egy kört mentünk.

A dodzsem után a Pikajuna nevű hullámvasútra mentünk át, a sok hullámvasút közül ez volt az egyik, amelyikre Nóri felülhetett. Voltak ettől sokkal szelídebb dolgok is, amelyekre viszont nem ülhetett fel, sajnos a szabályok nem mindenhol voltak igazán számomra érthetők..

Rájöttem, hogy ha minden egyes játékot le szeretnék itt írni, napestig se lenne vége ennek a bejegyzésnek, így ezt nem teszem. Fogok azért még képeket betenni, de majd pár sorral lejjebb. Néhány kisebb pihenőt leszámítva este nyolcig a parkot jártuk, néha Netti vagy én elmentem, és kipróbáltunk egy-egy játékot külön. Leginkább Netti, én az olyan durva dolgokra, ahol fejjel lefelé lógatják az embert beszíjazva, és hasonlók, nem ültem fel... Nórinak leginkább az a "hullámvasút" tetszett, amely egy épületen belül futott, a térképen 19-es számon fut, Linnunrata a neve. A vonat teljes sötétségben közlekedett, meglehetősen gyorsan, jobbra-balra váltott és döntött kanyarokban, még én is élveztem, nemhogy ő... Ebben legalább tízszer ültünk vele, de fotó sajnos nincs róla...

Az óriáskerék, és más hasonló sebességű játékok nem nagyon nyerték el a tetszését, úgy látszik szüksége van egy "alapsebességre" most már, hogy egy játék átlépje az ingerküszöbét. Így aztán egy csomó játékot ki sem próbáltunk, némelyiknél meg sem állt, mondván, hogy "túl lassú"... Néha nagyon panaszkodott, hogy erre vagy arra a játékra nem engedik fel, de azért persze nagyon jól érezte magát, alig tudtunk elindulni...

Akkor most néhány kép és videó még:

Erre a narancssárgára csak Netti ült fel...

Kilátás az óriáskerékből...

Mire ezt kiszámoltam, hogy a madár pont középen legyen felül...

Ez is elég gyors volt...

Nyolc körül indultunk hát vissza a kikötőbe. A buszra a vasútállomásnál lehetett volna átszállni, de nem tudtam, hogy hol van konkrétan a megálló, keresni kellett volna. Az átszállásra mindössze egy percünk lett volna, utána várni kellett volna a következő buszra tizenvalahány percet. A időnk már kissé ki volt számolva, így rábeszéltem Nettit, hogy menjünk el a végállomásig a villamossal, onnan a kikötő csak 500 méter volt a nálam lévő térkép szerint. A valóságban azonban ez nem így festett, igen csak messze voltunk a kikötőtől, amikor a villamosról végül leszálltunk.

Szaladás lett a vége, és ráadásul beleszaladtunk egy csapdába is: ahogy a vízparton siettünk, hirtelen jött egy csatorna jobbról, amit nem lehetett átugrani, vissza kellett mennünk kerülni egyet, pont ez hiányzott még... Szegény Nóri nem nagyon bírt már szaladni a végén. Mint ahogy itt is látszik, szép hosszú utat rohantunk végig:

View Larger Map

Az út ezek szerint (ha hinni lehet a Google-nak...) 2,2 km volt az 500 méter helyett... Kissé leizzadva (Nórit egy darabon a nyakamban vittem) értünk be a terminálra, még éppen időben. Húsz percet hagynak rá a beszállításra, mi kilenc után érkeztünk pár perccel. A hajó elméletileg 21:30-kor indult vissza, de a reggelhez hasonlóan most is korábban indultunk pár perccel. Nem ugyanazzal a hajóval mentünk vissza, ezúttal a Star nevű monstrumra szálltunk fel, amely kissé másképp festett belül is. Méreteit tekintve azonban nincs különbség, nagyjából ugyanazt tudja és nyújtja, mint a Superstar.

Nóri természetesen ismét a játéksarokban kötött ki, ahol ezúttal megjelent egy néni is, aki hozott magával egy rakás festéket is. Aki kérte, annak kipingálta a kezét, Nóri persze hagyta:

Én a nagy szaladásban igencsak meg is szomjaztam, muszáj volt felkeresnem az egyetlen működő gyorsétkezdét. Vettem egy sört és egy szendvicset, majd visszamentem a lányokhoz. Később Nórival is elmentünk "vacsorázni", bár akkor már tíz óra is bőven elmúlt. Evett egy kis salátát, aztán ment vissza játszani. Odakint közben lement a nap, Nettinek sikerült néhány jó képet készítenie, no meg egy videót is. Kicsit én is felmentem, azt hittem hideg lesz, de nem...

Tallinnban esett az eső, amikor megérkeztünk, és a pocsolyákat elnézve egész nap ilyen lehetett az időjárás. nagy szerencsénk volt odaát az idővel, annyi bizonyos... Nóri addigra már igencsak elfáradt, a taxiban majdnem el is aludt. A ház mellett is esett, így siettünk befelé. Alighogy beértünk, Nóri úgy ahogy volt, elfeküdt a padlón, alig tudtunk bele életet lehelni. Fürdésről már szó sem volt, felvittem a szobájába, pizsamába bújtattam, és irány az ágy... Pár perc múlva még felsírt, nagyon fáradt volt, de aztán elaludt.

No nem sokáig, másnap már hét óra előtt felébredt... A szombatot és a vasárnapot otthon töltöttük, csak boltba mentünk el Nórival szombaton halat venni. Ugyanis vasárnapra azt rendelt a kisasszony... Vasárnap még elmentünk usziba, de aztán sajnos vége is lett ennek a jó hosszú hétvégének... Ja, még annyi érdekesség történt, hogy szombaton vagy vasárnap a kertben találtam egy csomó tyúkgombát, lehetett belőle sütni egy jó rántottát...