Elkezdődött az óvoda, Tél tábornok totális támadást indít, de ez nem tántorít el minket a Katalin báltól...

Nem volt hát hosszú nap odabent a csütörtöki nap, korán ebédeltem, és elindultam a követségre. Öltönyben egyeztünk meg, így otthonról csak egy cipőt kellett pluszban hoznom, az egyik öltönyömet előrelátóan bent hagytam a cégnél, amikor a házba kiköltöztem. Már reggel abba öltöztem odabent átöltözéskor, és előre féltem a gondolattól, hogy a vékonytalpú cipőben és a kissé vékony öltönyben kitegyem a lábam az utcára. Az aggodalmam csak fokozódott, amikor megláttam, hogy a hó elkezd ismét szakadni. Nagy meglepetés nem volt benne, egész hétre ezt ígérték...

Korán elmentem ebédelni, de meglepetésemre nem nagyon fáztam, azért a kabát sokat segít. Ezúttal nem nagyon kacérkodtam a gondolattal, hogy sétáljak a követségre, szépen felültem a villamosra. A Viru-nál szálltam át a buszra, a buszmegállóban pedig volt alkalmam kicsit figyelni a belvárosi közlekedést. Hiába takarították az uatakat ezerrel, olyan tempóban szakadt az áldás, hogy az utak így is tele voltak hóval. Egy BMW-s arc ennek ellenére úgy gondolta, hogy egy hajtűkanyart akkor is 80-al kell bevenni, nem máshogy. Meg is pördült szerencsétlen, az volt a mákja, hogy a padkára a hókotrók már annyi havat toltak, hogy lehetetlen volt nekiütközni, a hóba szaladt bele, és az pont úgy dobta meg, hogy irányba állt.

Pontosan érkeztem az ítéletidő dacára, negyedórával a vendégek előtt. Négy fiatal egyetemista érkezett pár percen belül, akik nagyon jól beszéltek angolul, és meglepően jól fel voltak készülve Magyarországból, még azt is tudták, hogy létezik olyan hely, hogy Taszár és Pápa. Sajnos túl sok minden részletet nem mesélhettem nekik természetesen, de annak is nagyon örültek, amit hallottak, és rengeteg kérdésük volt. A fél órából végül majdnem egy óra lett, plusz még egy kis személyes beszélgetés a végén.

Amikor kiléptem a követség ajtaján, pont annyi időm maradt, hogy tán visszaértem volna a céghez (úgy terveztem, hogy visszamegyek...), de így ennek nem sok értelme lett volna. Mondjuk leginkább azért akartam visszamenni, hogy a melegebb ruhámat magamra öltsem. Felhívtam Nettiéket, hogy merre járnak, Netti pont a Viru-ban próbált kabátot. Odamentem hát megnézni, hogy milyen kabát az a kabát, Nóri addigra már elvesztette a türelmét... Végül Netti talált magának egy női fekete kabátot, és rábeszéltem egy vízhatlan nadrágra is. Nórinak is vettünk végül egy vízhatlan rózsaszín kabátot nadrággal, remélem elég meleg lesz... Addigra már éhes is volt a lelkem, így beugrottunk hazafelé enni. 

Nóri az oviban

Aznap is csak délelőtt volt oviban, és akkor sem voltak túl sokan. Sajnos, egyelőre esténként panaszkodik, hogy nem tetszik neki az ovi, mert nem ért semmit. Jobb lenne a dolog szerintem, ha délelőtt többet játszhatnának, de délelőtt nincs „szabad játék”, csak délután. Délelőtt általában szervezett programok vannak, vagy irányított foglalkozások. Mondjuk odahaza meg éppen ezt hiányoltam, ott a legtöbb időt úgy töltötték, hogy azt csináltak, amit akartak, azzal játszottak, amivel akartak, nem volt olyan sokszor, hogy leültek volna velük az óvónők közös játékra, vagy valamilyen közös tevékenységre. Szerdán például gyurmáztak közösen, és piramist építettek. Nóriét le is fényképezte Netti, amint látszik...

Pár szót azért tud mondani már, meg játszik is néhány gyerkőccel, de még nagyon kezdeti stádiumban vagyunk... Még egy meglepetés ért minket az ovival kapcsolatban: kiderült, hogy van egy magyar szakácsnő az intézményben. Azt hiszem, annak az esélye (126 ovi van Tallinnban, ha jól emlékszem, és ebből nagyjából 20 orosz), hogy ilyen történjen, konvergál a nullához, valószínűleg megtaláltuk azt az egyetlen óvodát, ahol dolgozik magyar ember is... Ungvári a néni, és Netti szerint jól beszél magyarul, még sem keresi a kapcsolatot a helyi magyar közösséggel, mert szerinte nem tud kellőképpen jól beszélni. (Netti szerint ez nem így van.) Azért ez megnyugtató, hogy van egy ilyen típusú segítség is, ha gond van.

A kis piramis...

A pénteki nap rövid nap, hamar eltelt. Nórinak beígértem, hogy este elmegyünk uszodába, úgyhogy siettem haza. Közben kiderült, hogy jön a villanyszerelő cserélni a radiátort fél hat után valamikor, így a programot kicsit el kellett tolnunk. Nagyon azért nem, mert én szerettem volna elindulás előtt vacsorzázni valamit. A fickó egy sokkal nagyobb radiátorral állított be, de ennek a fűtési képessége sajnos elmarad a régitől, az sokkal jobban be tudta fűteni ezt a kis szobát. Elméletileg 30 fok rajta a maximum fokozat, de ebben az állásban 21 fok volt a maximum, amit el tudutnk érni. Így kénytelen voltam pár nap után új levelet írni Arminnak: elvileg ma (hétfő van) jön a szerelő, és megnézi, mi lehet a gond. Jó lenne, ha megtalálná, szeretnék már pontot tenni az ügy végére, és nem fázni éjszaka...

Miután elment, összeszedtük magunkat Nórival, és elindultunk a szakadó hóban az uszoda felé. Sajnos nem volt szerencsénk, ki volt írva, hogy aznap délután kettőkor bezártak. Hogy miért, azt az észtnyelvű feliratból nem nagyon értettem, de mindegy is volt. Nóri nagyon bánatos volt, de megígértem neki, hogy másnap bepótoljuk. Hazafelé is szakadt a hó, mire hazaértünk, megint ötcentis hó állt az udvarban. Netti délután már lapátolt egy kört, eltüntette a havat a teljes udvarból, és az utcáról is. Most én is nyomtam egy kört, nem akartam reggelre megint 30 centi havat látni... Utána szaunáztam is egyet, mit mondjak jól esett...

A másnapi uszodás programot nehezítette, hogy az Elion azt ígérte, hogy küldenek egy szerelőt 11-re szombaton, hogy megnézze a netünket. Mert azzal is gond van sajnos, a héten többször is előfordult, hogy percenként leállt, újraindult, és ez ötvenszer. Kissé idegesítő volt, így írtam nekik emailt csütörtökön, pénteken fel is hívtak. A hó persze szakadt szombat reggel is, toltam egy akkora ösvényt, hogy az útig ki tudjunk jutni, aztán elindultunk Nórival kettesben újfent az usziba. Vettem egy 10 alkalmas bérletet, aztán irány a medence. Nóri most is be akart menni a nagymedencébe, és karúszóval végigúszta a 25 méteres távot. Beültünk most a jakuzziba is, utána a kismedence vizét persze hidegnek érezte...

Ekkora hó van a kertben...

Bentről a melegről egész kellemes volt nézni a kinti hóesést... Fél 11 körül aztán kiszedtem őkelmét a vízből, 11-re haza kellett érnünk. A ház előtt még azért megfürdött a hóban, a nappali ablaka alatt akkor közel félméteres hó volt már. Netti eltakarította a hó nagy részét, én még ástam egy ösvényt a madáretetőhöz. Adtam enni a madárkáknak és a mókusnak, aztán bementem melegedni. Az Elion-os pali késett, viszont megjött Armin kertésze a leveles zsákokért. Ugyanis a szemétszállító cég érdekes feltételekkel állt elő. Úgy volt, hogy elviszik a leveleket, de erről már írtam. Most kitalálták, hogy az utcától nem lehetnek 10 méterrel messzebb (azaz nekem ki vinni az összes zsákot a Lemmiku utcához...), ellenkező esetben a díj dupla. Hogy mikor viszik el, azt nem tudják, két hetes időintervallumot adtak meg. Tekintve a hóhelyzetet, ezeket a zsákokat nagyjából naponta kéne kiásnom, nem beszélve arról, hogy a szomszédok megőrülnének tőle. Így inkább elfogadtam Armin kertészének ajánlatát, aki ennél olcsóbban megszabadított tőle...

Megérkezett az Elinos-os srác is azért nagynehezen, és nyomozgatta, hogy mi lehet a gond. Végül arra jutott, hogy a kapcsolószekrényben van a bibi, átkötögetett néhány kábelt, és a vonal jó lett. Kedden majd felhív, hogy minden rendben van-e, de azóta nem volt gondunk szerencsére. Valószínűleg az történhetett, hogy a múltkor a villanyszerelő megnyomorgatta ezeket a kábeleket is, amikor az időzítőt kiiktatta.

Nóri és a fehér sála...

A délután ebéd utáni részét már nem tudom mivel töltöttük, de délután ötre hivatalosak voltunk a Magyar Intézetbe, a Katalin bálra. A bálra a meghívót a követségtől kaptuk, és örömmel mentünk, mert az előzetes hírek szerint itt gyerektársaságra is lehetett számítani, ebből pedig soha nem elég. Nóri már egy héttel korábban kiválasztotta a báli ruháját, most csak egy sálat kerített még hozzá, Netti megtalálta a fehér sálját, amelynek egy definiálatlan állat feje van az egyik végén...

A hó továbbra is szakadt, így busszal mentünk. A Vabaduse téren szálltunk le, a GPS szerint innen volt a legrövidebb. Az intézet maga az óvárosban van, a Nyevszkij székesegyház, és a  "Kukkants a konyhába" (Kiek in de kök) nevű bástyától nem messze. (A torony a nevét onnan kapta, hogy a védők be tudtak pillantani az alsóváros konyháiba.) Fel kellett menni a dombra ismét, ahol már egyszer jártam (amikor a ház bérleti szerződést mentem aláírni), és Nóri észrevette, hogy a téren lévő templomnál betlehemet készítenek. Amikor hazafelé jöttünk, akkor sem volt kész, talán ma meg tudják nézni a lányok, tervbe van véve...

Nem kellett sokat gyalogolni a hóban szerencsére, és itt rendesen megy a takarítás is. Óriási hókotrógépek dolgoztak este is, méretes kupacokat hordtak össze, amiket el is szállítottak. A Nyevszkij székesegyház kivilágítására sem lehetett panasz, a hóesésben különösen megkapó volt. Öt óra után értünk oda egy kicsivel, épp beszédet mondott valaki a nagyteremben. Gyorsan átöltöztettük Nórit, ráadtuk a báli ruhát, és felmentünk.

A Nyevszkij katedrális a tallnii téli éjszakában

Odabent zenei előadás folyt már, János a követségről hegedült, és még két fiatalabb fiú játszott egy furcsa húros hangszeren, aminek hasonló hangja volt a hátfához, de ülni kellett hozzá, és kinézetre kicsit hasonlított a cimbalomra, de ujjal kellett pengetni. Nem is tudtam, hogy János tud hegedülni, nagyon meglepődtem... Leginkább karácsonyi dalokat játszottak, a közönség minden dalt megtapsolt, Nóri is türelmesen végighallgatta...

Utána pár ember megszólított minket (biztos feltűnt nekik, hogy újak vagyunk...), így a következő „műsorszám” előtt egy kicsit beszélgettünk. Találkoztunk Gabival is, no meg persze Jánossal is, és a feleségével is, aki szintén Gabi, csak hogy jól össze legyetek keverve. A következő attrakció egy borkostoló volt, amelyet svédországi magyarok szerveztek. Igazából nem foglalkoztak soha borral, csak terjesztették a magyar bor jóhírét svédhonban, és az érdeklődő svédeket mindig az állami alkoholcéghez irányították, hogy ott biztos tudnak majd venni. (Svédországban csak állami boltok árulhatnak alkoholt, szigorúan nyilvántartott módon...). Viszont az ismerősök sorra jöttek vissza, hogy ott bizony magyar bort nem lehet kapni, vagy csak elvétve. Ezen felbuzdulva kezdték meg ők a magyar borok forgalmazását, nem kis adminisztrációt vállalva magukra... Hogy a jogi kereteket hogyan teremtették meg, azt nem teljesen értettem.

Terülj, terülj asztalkám...

Behoztak egy tál darabokra vágott kenyeret, Nóri úgy csapott le rá, mint a héja a prédára. De tényleg, mint aki soha nem evett kenyeret, kicsit már kellemetlen is volt. Mondanom se kell, igazából a borkóstolóra hozták be a péksüteményt. Az első bor egy öreg tőkéken termelt somlói volt, ebből vettem is két üveggel a bemutató után. (Sajnos most nincsenek előttem a palackok, de majd szerkesztek egy külön bejegyzést róluk, ha valakit érdekel, ott majd megtalálhatja a részleteket.) Szóval egy gyönyörű száraz somlói volt, és kicsit visszalépés volt ehhez képest a sorban következő villányi vörösbor. Sajnos a szőlőfajtára és a termelőre már nem emlékszem, de hagyni kellett volna még a palackban egy kicsit. Utána egy soproni bor következett, ez már egy nagyságrenddel jobb színvonalat képviselt. 

Ezt követően egy szamorodni jött (ebből is vettem), majd a csúcspont egy „vörös aszú”. Ilyet még életemben nem hallottam, gondolom rajtam kívül is van aki így van ezzel. A dolog teljesen természetellenes, vörös szőlőből édes bort nem lehet készíteni, csak durva beavatkozásokkal, gondoltam én. Eddig. Az igazság viszont az, hogy van egy olyan borvidék a régi Magyarország területén, ahol 1920-ig foglalkoztak ilyen dologgal, majd ez a bor eltűnt 76 évre. Aradtól nem messze készítették, és most próbálkoznak az újraélesztéssel. Kadarkából készül, ami eleve egy kényes szőlő, pláne nehezen töpped meg. A pince bevallása szerint nem is minden évben tudnak készíteni, mert egyszerűen nincs minden évben elég megtöppedt szőlőszem.

A lényeg az, hogy mindkettőnknek nagyon ízlett, így szinte minden pénzt elköltöttem borra, amit este magammal vittem. Ígérem, a vásárolt tételekről este megpróbálok valami kis bejegyzést készíteni, valamikor hólapátolás után, mert megint szakad. (Az előbb, az ablakból kinézve azt láttam, hogy szerencsétlen észt bakák a -10 fokban ezerrel nyomják a fekvőtámaszokat a hóban...) Sajnos a borkóstoló közben az úriembert a szervezők folyamatosan siettették, pedig nagyon jókat mesélt, én még sokáig hallagattam volna...

Nóri a borkóstolást nehezen bírta végig, egy idő után átrohangált a „könyvtárba”, ott volt berendezve a „svédasztal”. A többi gyerek persze szintén ott lebzselt: hárman voltak lányok, és volt három fiú is. Az egyik kislány vele teljesen egykorú volt, hamar egymásra hangolódtak. Őt Szonjának hívták, és az intézet igazgatójának kislánya volt, a másik kislányt pedig szintén Nórinak hívták.

Megy a gőzös...

A borkóstoló után János beszélt egy kicsit a kettős állampolgárság gyakorlati kérvényezéséről, a jelenlévők közöl sokakat érdekelt. A dolog azért nem lesz túl egyszerű: a kérelmezőnek egy irgalmatlan hosszú kérdőívet kell kitöltenie, majd igazolnia kell a magyar származását. Ez utóbbi kicsit érdekes, ugyanis azt kell bizonyítania, szülei vagy távolabbi felmenői az 1920 előtti Magyarország területén éltek. A törvény nem foglalkozik azzal, hogy magyar nemzetiségű-e, vagy sem, elégséges, ha a kérelmező tud magyarul kommunkálni... Magyarul, egy erdélyi román simán lehet magyar állampolgár, ha a felmenőiről bizonyítani tudja, hogy Erdélyben éltek, és beszél magyarul...

Ezután egy kis tereprendezés kezdődött, a teremben a székek a fal mellé lettek szorítva, hogy legyen hely táncolni. A résztvevők átmentek a „könyvtárba” falatozni tánc előtt, és egy kicsit beszélgetni. Itt János bemutatott néhány embernek, többek között egy magyar orvosnak, aki elvállalta, hogy lesz  háziorvosunk idekint, egy gonddal kevesebb. Nóri nagyon otthonosan mozgott addigra, rohangált Szonjával a két terem között, alig bírtuk őket követni. Mi is ettünk pár falatot Nettivel, és beszélgettünk azokkal az emberekkel, akiket megismertünk. 

Nóri és egy hódolója

Gyorsan ment az idő, és egyszer csak azt vettem észre, hogy nyolc óra van. Ismerem az én egy szem lányomat, ha kicsit túlpörgeti magát, nagyon nyűgös tud lenni, így arra gondoltam, nem ártana elindulni. Addigra már nagyjából egy órája ment a zene is, de a tánc nehezen indult be. Leginkább a kicsik ropták, Nórival és Szonjával az élen. Netti azt mondta, hogy maradjunk, amíg jól érzi magát, de aztán kilenc óra előtt már levette a cipőjét is (mert nyomta), amit persze Szonja lelkesen követett. Aztán húsz perc múlva már elfeküdt a székeken, látszott, hogy „kissé” elfáradt. Hazajönni persze nem akart, de akkor már nem ismertem pardont, elindultunk haza. Így mire hazaértünk, volt ám sírás-rívás: fáradt is volt, éhes is volt, minden baj volt.

Hóba öltözött minden...

A hó „természetesen” szakadt, de szerencsére be tudtunk jutni az udvarba (előrelátóan a kapunál hagytam az egyik lapátot). Másnap reggel viszont arra ébredtünk, hogy teljesen be vagyunk temetve, megint 30 centi friss hó állt az udvarban. Meg kell mondanom, ez egy teljesen más dimenzió. Láttam én már elég havat életemben, de hogy november végére ki se látszak belőle, azért ez túlzás, de nagyon. Mi a túró lesz itt januárban, hová lehet még ezt fokozni??? Hát majd meglátjuk. Erről jut eszembe, még egy gondolat az előző estéhez: a hírek szerint úton van otthinról a szánkó. Valahol a piac környékén állítólag szánkódomb is van, majd megkeressük.

No persze reggel is esett, de muszáj volt kimenni lapátolni. Nettivel ketten indultunk harcba, de így is egy órába telt, mire letakarítottuk az udvart. Mire végeztünk vele, az elején már újra többcentis hó volt. 

Na apa, ezt nem teszed zsebre...

Hétközben az erkélyeken nagyjából 60-70 centi lett, úgy döntöttem, hogy ezeket is letakarítom, nem akartam kipróbálni, hogy mennyire bírják a terhelést. Mókás volt teljesen beöltözve hólapáttal közlekedni a házban, Nóri nem is nagyon értette, hogy mit csinálok...

Reggelre a mókusok és a madarak is előkerültek, szerencsétlenek egy hete nem kaptak semmit, most végre megtalálták a tegnap kihelyezett ennivalót. Ebéd előtt anyuékkal tudtunk egy kicsit Skype-on beszélgetni... Gabi említette már egy hete, hogy vasárnap is lesz program: a Radisson Blue szállóban vasárnapra tervezték a „nagykövetségek karácsonyi vásárát”. Ilyenkor az összes nagykövetség kivonul, és mindenféle országra jellemző csecsebecsét és süteményt, csoki árul, a bevétel jótékony célra megy. Mi csak délután mentünk be a városba, de nem mentünk hiába... Igaz, sok mindent nem vettünk, de Nórinak találtunk egy biciklit. Sajnos idekint a gyerekbiciklik elég drágák, ehhez meg elég olcsón hozzájutottunk, remélem tavasszal még tudja használni.

Ennyire vagyunk betemetve...

A magyar követség is kint volt, így Gabival újra összefutottunk, aki ismét készített pogácsát. Három óra előtt értünk oda, és sajnos négykor be is zárt a rendezvény. Amikor kijöttünk a szállóból, a hó ismét szállingózni kezdett, pedig nekem aznapra már nem nagyon volt kedvem lapátolni. Szerencsére a dolog abbamaradt, így a délutáni etap kimaradt. 

Az előbb telefonált Armin, hogy kész lett a mosogatógép, szerdán hozzák. Úgy látszik erre a hétre is van program... A radiátor jobban érdekel, a fázást nehezebben bírom...