Óvoda, foci és születésnap...

Reggel csak egy pár órára mentem be dolgozni szerdán, mert délre ígérte Armin, hogy jönnek a villanyszerelővel. A radiátorral sokat nem tudott kezdeni a fickó, leszerelte, kipucolta (különösen a bimetál környékén), aztán csak csóválta a fejét és visszarakta. Végül azt nyögte ki, hogy ha továbbra is kattog és szikrázik, akkor csere. Este újfent csattogott és szikrázott, úgyhogy azt hiszem az lesz belőle, mielőtt nekünk kéne azbesztbe öltözni. Más se hiányzik, mint egy jó kis elektromos tűz otthon... 

A kapcsoló már egyszerűbb eset volt, de ezzel meg elmolyolt a pali majdnem másfél órát. Végül sikerült úgy megoldania, hogy a kinti világításhoz bent is van kapcsolónk most, és kint is, pedig eleinte ezen is csak csóválta a fejét. Arminnal majdnem végig kint beszélgettünk, iszonyú hideg volt. Kezdtem magamban átértékelni az estét, biztos, hogy nekem meccsre kell menni? Armin azt mondta, hogy ő is jön, plusz még a fia teljes futballcsapata. Remélem, ezúttal legalább nyernek az észtek...

A rejtekhely...

Miután elmentek, megebédeltünk, majd adtam enni a madaraknak és a mókusoknak. Hihetetlen falánkak, mindent eltüntetnek egy nap alatt. Valamelyik mókus most éppen azzal szórakozott, hogy megőrzésre felhelyezett egy almát a fenyőfánk egyik ágához. Nem tűnik túl jó rejtekhelynek nekem, mivel a haverja simán el tudja csórni onnan... De ő tudja. 

Négy óra körül szép lassan elindultunk Gabiért a követségre. Öt órára volt megbeszélve az ovival a találkozó, Gabival fél ötkor találkoztunk. Odafelé menet jól elbeszélgettek Nórival... Az ovi tényleg nem a Pärnu mante frontján van, az utcától befelé kell menni egy kicsit. Sötétben mókás volt megtalálni, világosban tán némileg egyszerűbb. 

Először a vezetővel találkoztunk, ő pár szót tudott angolul. A formalitások nagyon limitáltak szerencsére, állítólag csak egy egyszerű űrlapot kell majd kitöltenünk első nap, amikor Nóri oviba jön. Most még sajnos azonnal nem tud kezdeni, a köhögésnek el kéne múlnia.

A bemutatkozás után felvitt minket a csoporthoz, ahol az óvonéni (Ina néni) már várt minket. Nóri szépen bemutatkozott neki oroszul, aminek Ina néni nagyon örült (naná), utána jöttünk mi, Gabi meg odamorgott nekem valami olyasmit, hogy „azt mondtad, nem is beszéltek oroszul”. Na igen, de körülbelül ennyiben ki is merült. Nóri levette a csizmáját, és amíg Gabi Ina nénivel beleveszett a részletekbe, bement a terembe, és elkezdett játszani. Úgy látom, ez már nagyon hiányzott neki... Abból, amit Ina néni mondott, csak foszlányokat értettem meg, de inkább jobbára semmit. Gabi bőszen bólogatott, és közben fordított nekünk. Nagyjából hasonlóak az elvárások mint otthon, nagy különbségek nincsenek.

Külön helyiség van az alvásra, és nem kell pizsamát vinni. Állítólag olyan jó a fűtés odabent, hogy csak bugyiban és trikóban alszanak (ami éppen rajtuk volt), de ha akarunk, vihetünk pizsamát. Lesz majd december 21-én karácsonyi buli, tán azon majd Nóri is részt tud majd venni. Kérdezte Ina néni is, hogy Nóri mikor jön majd, mondtuk neki, hogy kicsit köhög. A szülők a csoportban úgy állapodtak meg, hogy akkor se hozzák be a gyerkőcöt, ha már látják rajta, hogy kezdődik a nyavalya, így abban maradtunk, hogy majd tán a jövő héten. A kaját, még aznap is le lehet mondani fél tízig, ha nem akarjuk vinni, ez teljesen normális.

Minden csoportnak van külön telefonszáma, ott kell majd jelentkeznünk nekünk is. 

Egy érdekesség az adminisztrációról: nagyon szigorúan veszik, hogy ki jöhet a gyerekért. Amikor majd a papírokat kitöltjük, be kell írni annak az adatait, aki a gyerekért a későbbiekben jöhet, másnak nem fogják odaadni, és passz.

Nórinak szemlátomást nagyon tetszett az ovi, mert amikor mi a félórás minden részletre kiterjedő okítást megkaptuk, és indulni akartunk, alig akart elindulni velünk. És persze az udvaron is akart volna játszani, de ott már semmit sem lehetett látni. Kifelé menet azért pár dolgot kipróbált... Nekünk is tetszett, amit láttunk, de a kommunikáció kihívás lesz. Nem tudom, mit kezdtünk volna most Gabi nélkül, de a következő alkalmak is kellőképpen nehezek lesznek. Van egy olyan gyanúm, hogy hamarosan elő fog állni az a helyzet, hogy ha Ina néni akar tőlem valamit kérdezni, azt majd Nóri fordítja le nekem...

Hazavittük Gabit, majd Nettiék elvittek engem a stadionhoz. Nem volt az az óriási embertömeg, alig lézengtünk a kapuknál. Vettem egy pohárnyi hagymás pirított kenyeret és egy hot dogot, mert már kezdtem nagyon éhes lenni. Ittam egy forró kávét is, és úgy mentem fel a lelátóra. Közben osztogattak felfújható piros hosszú lufi szerűségeket, amelyeket kiválósan lehetett egymáshoz püfölni, s így a szurkolást hanghatással lehetett kísérni. Eltettem Nórinak kettőt, biztos örülni fog neki...

A hagymás kenyér most inkább zsíros volt, mint ropogós, a végét alig tudtam megenni. A meccs maga nem volt rossz, és a kezdésre majdnem félház lett a stadionban. Hidegnek nagyon hideg volt, különösen a második félidőre, de a szurkolótábor egy része most sem viselt sem kabátot, sem sapkát... Számomra érdekes volt, hogy a lichtensteini himnusz szinte tökugyanaz volt, mint a német himnusz, csak a „Deutschland” szót cserélték fel benne Lichtenstein-re. Az észtek kissé álmosan kezdtek, a hideg ellenére nem voltak valami motiváltak a futásban. Nagyjából tíz perc után aztán belelendültek, de érezni lehetett, hogy az ellenfél minden kontrájában ott van a veszély. Ez a félidő végére be is érett, egy szép támadásból (Mario Frick) megszerezték a vezetést. A szurkolótábor egy része felháborodásában el is indult a büfé felé...

A kapus verve, Észtország egalizál...

A második félidőben aztán egyértelműen az észtek domináltak, és egy kicsit vitatható helyzetből kaptak egy 11-est. Bevágták, és onnantól kezdve szinte csak ők támadtak, a lichtensteiniek meg cserékkel próbálták lassítani a játékot. Újabb gól aztán nem született, maradt az 1-1. Hazafelé már rutinosan mentem a Pärnu mante irányába, de a 18-as busz nem akart jönni. Ki volt írva, hogy pár perc múlva jönnie kell, de vagy elment korábban, vagy egy járat kimaradt...

Negyed tíz körül értem haza, Nóri még ébren volt. Ha már így alakult, odaadtam neki a piros lufikat, hadd püfölje őket. Hát nem kellett neki kétszer mondani, gondolhatjátok... 

Csütörtök délelőtt otthon kellett maradnom, mert Armin előző nap megszervezett egy találkozót egy másik szerelővel, aki megnézné a mosogatógépet. Arra ébredtem, hogy Netti és Nóri nagyon sutyorognak valamit, aztán Nóri megjelent egy ajándékzacskóval, és nyomott egy cuppanós puszit az arcomra, „boldog születésnapot apa”. Készített nekem egy lepkét, papírgurigából volt a teste, a szárnyát pedig ő festette. Volt még ott egy könyv és egy öv is. No meg egy játék is... Brutál méretű mikádóról van szó, egy-egy fadarab akkora, hogy nyugodtan lehetne őket akár nyársnak is használni... No persze a talpcsikizés sem maradt el...

Kicsit brutál mikádó...

Amikor kinéztünk az ablakon, minden fehér volt. Leesett vagy tíz centi hó, és még esett. Reggeli után így rögtön kimentem lapátolni, mert ahogy a tempót elnéztem, rövidesen 20 is lehetett volna, azt meg már roppant fáradtságos lapátolgatni. Egy fél óra elteltével Netti is kijött, így az udvar másik felét már együtt tisztítottuk meg, Nóri pedig mesét nézett. Amikor az utcára került a sor, Nettit beküldtem, ne maradjon már szegény Nóri annyit egyedül.

Épphogy nekiálltam a kapun túli fehérségnek, amikor megjött Armin a szerelővel. Pár lapát után bementem én is, de ez a szerelő sem volt sokkal okossabb elsőre, mint az előző. Hála az égnek kijött az egyik hibajelenség próbálgatás közben, a számláló elkezdett visszafelé dolgozni, ami (lássuk be) nagyon nem normális működésre vall. A vége az lett a dolognak, hogy kikapta a mosogatómasinát a helyéről, a hóna alá csapta, és elvitte. Armin közben mondta, hogy a palinak fogalma sincs elsőre, hogy mi lehet a baj, kivizsgálják, aztán majd szólnak. A legrosszabb eset az, hogy venni kell egy másikat...

A torta...

Miután elmentek, kimentem az utcára a bekötő szakaszunkat letakarítani, ez sokkal nehezebb meló, ugyanis itt nem kövezés van, hanem durva kaviccsal felszórt aszfalt, amiben folyton elakad a lapát. De megközdöttem vele, fél tizenkettőre végeztem is. Gyorsan megebédeltem, aztán elindultam dolgozni. Ennyi email még sosem várt, így nem nagyon tudtam fogadni a Skype-on és más csatornákon érkező gratulációkat, csak kis késéssel. Volt mit csinálni, így hamar eltelt a munkaidő, én meg már alig vártam, hogy hazaindulhassak.

Fújjátok, fújjátok...

Hazafelé még beugrottam az átszállásnál a boltba gyümölcsért (Nórinak mostanában a pomelo a nagy kedvence, de tegnap óta megeszi a vörös grapefruitot is, amit eddig nem...), és szerencsére pont sikerült elkapnom a 14-est, így hamarabb hazaértem.

Odahaza aztán finom vacsora várt: Netti fokhagymás fekete kagylót készített (fagyasztottan vettük pár hete, de lehet kapni frissen is...) sült krumplival, már nagyon rég nem ettem ilyet, utoljára tán Brüsszelben. Közben Nóri folyamatosan magyarázott, hogy „apa, ha rendesen vacsorázol, lesz valami finomság, de nem tudhatod, hogy mi”. Netti persze csitította, hogy fejezze be a pletykálkodást. Egy nagyon szép tortát kaptam, és senkit ne tévesszen meg, hogy csak egy gyertya van rajta. Vannak rajta feliratok is (talán látszik), hogy „Tomi”, és hogy „38”. Hát igen, már 38. De bánja a fene... Nagyo finom citromtorta volt egyébként, bár Netti szerint eléggé összeesett, és az alsó lapja nem is jó. Kicsit körülményes habot verni, mert a turmixgép habverő modulja otthon maradt a fiókban...

Vacsi után felhívtunk mindenkit, kedvenc bátyókám pedig a munkahelyéről hívott minket Skype-on. Játszottunk egyet a mikádóval is, de nem sikerült befejezni, tán majd ma lenyomunk egy teljes partit. Lefekvés előtt még szaunáztunk egyet, Nórinak ismét jó későn sikerült ágyba bújnia. Nettivel megpróbáltuk megnézni a „Hindenburg” című filmet, de nem sok esélyünk volt rá, mind a ketten elaludtunk...