Utazunk...

Hát akkor folytassuk, tán egyszer sikerül újra utolérni magam... Reggel négy órakor keltem, persze nem jószántamból... Bepakoltam a kocsiba a maradék cuccot, és mire ezzel végeztem, és leültünk volna enni, Nóri is ébredezni kezdett. Előszedtem, amire útközben szükség lehet, hogy kéznél legyen. A szlovák autómatricát olyan jól sikerült, hogy el is kevertem valahová, indulásig meg sem lett a nyüves. Nóri közben kijött a szobájából (öt óra sem volt), és leült az asztalhoz reggelizni. Ezen mi már túl voltunk, amíg ő falatozott, levittem a közben még felgyűlt cuccot. A kabátjainkat már nem nagyon tudtam sehová sem tenni, köztem és Nóri között landoltak, meg az ülések és az ajtók között. Tele volt a kalaptartó is, többnyire játékkal és kajával, alig lehetett kilátni. Nóri lába alá került egy nagytáska, hogy ne lógjon a lába az út alatt, az én lábam alá a tűzoltókészülék és némi víz. Beállítottam a GPS-t, mire Netti lehozta takaróban Nórit, teljesen fel volt ébredve.

Valahogy a GPS beállítása nem sikerült valami jól, mert mindenáron a 3-as úton akart vinni minket, aztán rájöttem, hogy valószínűleg a „legrövidebb” tervezési mód van neki beállítva, nem a „leggyorsabb”. Mire sikerült a problémát orvosolni, már Mogyoród környékén jártunk. Netti kezdte a vezetést, Imre pedig próbált bóbiskolni. Az M3-as szakaszt hamar megtettük, és a magyar határ közelében a bénaságom miatt megpróbáltunk szlovák matricát venni. Nem nagyon sikerült, de legalább ittunk egy kávét, és nyújtóztunk egyet. A határ túloldalán lévő benzinkútnál aztán sikerrel jártunk, és még magyarul is beszéltek. A Tátrának a szélét kaptuk csak el, nagyon magas hegyeket nem láttunk. Szlovákiában már nagyon régen nem jártam, és kicsit meglepődtem, hogy mennyire kopottas és szürke az ország. Amilyen szép vidékeken mentünk keresztül, azt gondoltam, hogy a házak és a környezet is ahhoz lesz hasonlatos, de nem. Ez egy csöppet csalódás volt.
A szlovák szakasz a 200 km-t sem érte el, és Lengyelországba átlépve kicsit más lett az összkép. Itt már a lakosok nagyobb figyelmet fordítottak a portájukra, és nem csak szűkebb értelemben, a közterek és utak is teljesen rendben voltak. Imre vett észre egy érdekes dolgot: nagyon sok olyan házat láttunk, ahol az ablakok felett volt még egy keskeny kis ablak, amelyeknél nem lehetett eldönteni, hogy nyithatók-e, vagy sem (nekem úgy tűnt, hogy nem),  és azt sem, hogy az adott kis ablak még a nagy ablak szintjéhez tartozik-e, vagy már a tetőtérhez... Az út során a rejtélyt nem sikerült feloldani, de utána kéne járni.

Délután egy óra körül álltunk meg egy hosszabb pihenőre egy benzinkút melletti parkolóban, itt ettünk némi hideg ebédet is, Nóri meg kirohangálhatta magát: „fogócska-bujócskát” játszottunk a drágámmal... Innen Imre vette át a vezetést, de volt még hátra aznap kb. 470 km. Nagyjából, mintha elmennénk Pestről Pécsre és vissza... A következő nagyváros Lublin volt, de az is bőszen 100 km felett. Nóri játszani nagyon nem akart az első nap útközben semmit, inkább csak rajzolni. Amikor a rajzolási kedve elfogyott, és nem akart semmivel sem játszani, akkor áldottam az eszemet, hogy a laptopon felkészülten várakozott többórányi mese. Persze a laptop sem bír ki egy ilyen hosszú utat, de 3-4 órát igen, az meg már Nórinak is nagyon sok.

Netti beült hátra, én meg előre, az út további részét így tettük meg. Nóri még megnézett pár Pityke őrmestert, aztán elege lett abból is, és akkor kezdte kérdezgetni, hogy mikor érünk már a szállásra, addig nagyon türelmes volt. Kicsit nyafogott, de aztán három óra körül elnyomta az álom, ő is nagyon korán kelt. A sötétedés öt óra után kezdődött, addigra már sikerült 200 km környékére jutnunk. Megálltunk egy benzinkútnál kicsit szusszanni, Nóri akkor ébredt fel. Nem volt nagyon nyűgös, csak nagyon szeretett volna „töltelékes” rágót rágcsálni, amit direkt az útra vettünk pár nappal korábban. Hát a sötétben elég nagy kihívás volt keresni, elsőre nem is lett meg. Bementem a benzinkútra, hogy talán ott is tartanak, de nem. Szerencsére Nettinek sikerült előbányásznia...

Addigra Lublint már elhagytuk, már az aznapi végcél lebegett a szemünk előtt: Bialystok. Nincs közel Pesthez, ha hinni lehet a Google maps-nek és az IGO-nak, a távolság valahol 870 és 900 km között van. A töksötétben Nórit már nagyon nehéz volt lekötni, egy darabig szójátékokat játszottunk. Állandóan fel akarta kapcsolni a belső világítást, hiába mondtuk neki, hogy nem lehet. A laptop telepét is kimerítette egy idő után, és akkor még visszavolt nagyjából 150 km, ez több, mint a Pest-Tolna távolság. Valahogy azért sikerült odaérni, és nagyon büszke voltam az én pici tündéremre: az út hosszához mérten nagyon jól bírta a dolgokat.

A szoba egyik fele

A szállodában szerencsére semmi gond nem volt a foglalással, meg volt a szobánk. Csak a két kisbőröndöt és pár más táskát vittünk fel, a cucc nagy részét lent hagytuk a szálloda saját parkolójában. Kifizettem a szállást előre, hogy reggel ezzel ne menjen az idő, majd lifttel felmentünk az első emeletre. (Igen, lifttel, elég fáradtak voltunk már, meg Nóri különben is liftezni akart...) A szoba tulajdonképpen két szoba volt, mindkettőben két-két ággyal. Volt egy mini előszoba, onnan nyílt a zuhanyzó-wc helyiség.

Volt wifi is a szobában, így tudtunk beszélni a nagyszülőkkel Skype-on. A reggeli hétkor kezdődött, így beállítottam a telefonomat hatra, gondoltam annyi idő alatt lecuccolunk bőven, aztán gyors reggeli után indulhatunk. Tán mondanom se kell, hármunk közül senkinek sem volt gondja az alvással, de Nóri nehezen aludt el (háromtól majdnem hatig aludt délután...) Arra ébredtem, hogy Netti és Imre beszélgetnek mellettem, majd Netti elkezd keltegetni. Sikeresen elaludtunk, a telefonom nem zenélt. Hamar rá is jöttem, hogy miért: a profil úgy volt beállítva, hogy csak hétköznap zargasson (hétvégén a bánat se akar default felkelni korán...), de aznap szombat volt. Már hét óra is elmúlt addigra... Hát ennyit a korai indulásról.

Pedig fontos lett volna, mert aznap is hasonló hosszúságú út várt ránk, mint előző nap, csak éppen nem volt benne autópálya egy méter sem. A szlovák és lengyel utak sűrűn mentek át lakott területeken, Lengyelország esetében például tisztára olyan érzésem volt előző nap, mintha az egész ország egy nagy összefüggő lakott terület lenne, párszáz méteres összekötő szakaszokkal tarkítva. Összekaptuk azért hamar magunkat, és lementünk reggelizni. Nagyon finom svédasztalos reggelivel vártak minket, mindenki találhatott magának kedvére való falatokat (még milánói vagy bolognai spagetti is volt, nem tudom, ki eszik ilyesmit reggelire...).
Kaja után lepakoltam a cuccok nagy részét a kocsiba, és megpróbáltam helyet csinálni a maradéknak. Nyolc óra is elmúlt, mire sikerült elindulnunk, a GPS akkor 22:30-at jósolt a Tallinnba történő érkezésre. (Előző nap fél 10 körül értünk a szállodába, azaz ez sem készült rövid napnak. A 22:30-at észtországi helyi időben kell érteni, akkor nálunk még csak 21:30 van.)

A litván határ kb. 150-200 km-re van Bialystok-tól, azaz jócskán kellett addig autózni. Amikor átértünk, már tankolnunk is kellett, és benne voltunk már az ebédidőben is. Sajnos a kúton limitált volt az angoltudás, így nem sikerült elsőre mind a négy hot-dogot kikérnünk, de azért megoldottuk. Nórinak is kellett, csodák csodájára, de mustárral persze nem. Így vettem neki még egyet mustár nélkül, annak a felét meg is ette... Egyik balti ország sem túl jellegzetes autóból nézve, bár Észtországról inkább nem nyilatkozom, ott már töksötét volt, amikor odaértümk.

Lettországban nagy igényem lett volna egy kis megállásra (úgy látszik, minden nem volt rendben a gyomromnak a hot-doggal...), de nem nagyon találtunk olyan benzinkutat, ahol wc is lett volna, csak nagyon sokára. Megálltunk egy Hessburger mellett is (a Meki balti konkurrense), de ott sincs mellékes helyiség, ez már Tallinnban is feltűnt. Fura egy üzletpolitika... Érdekesek voltak az árak a benzinkutakon. A helyi valota kissé erősebb, mint a forint, így egy liter üzemanyagért 0,7 körüli pénzt kellett leperkálni. Az út Riga környékén egyre jobban közelítette a tengert, de volt egy frisztráló szakasz is: elhaladtunk egy víztározó mellett, egy részen egész konkrétan a gát tetején autóztunk. Mellettünk a hömpölygő iradatlan nagy víztömeg, a másik oldalon meg jobbra a többtízméteres mélység. Sokkal nyugodtabb voltam, amikor elhagytuk azt a térséget, mit ne mondjak... Ráadásul még építkezés is folyt ott...

Aztán persze sikerült végre egy normál felszereltségű benzinkutat találni, akkor még éppen világos volt. Nettiék cseréltek (addig Netti vezetett), volt még hátra 400 körüli kilométer. Észtországból, mint írtam, semmit sem láttunk, és aznap délután Nóri nem aludt semmit. A türelme is végesebb volt, mint előző nap, nem nagyon lehetett rá már mivel hatni az utolsó órákban. Tallinn előtt Parnu volt az utolsó nagyobb város, itt aztán rendes útfelújításba fogtak. Helyenként a közvilágítással is gondok voltak, a felmart, össze-vissza táblázott utakon alig lehetett haladni. Azért az időből sikerült faragni, nagyjából fél tízre értünk Tallinnba.

A házban minden rendben volt, nem volt újabb áramszünet... Nórinak nagyon tetszett a játszószoba, még aznap két cirkuszi előadást kellett ott megtekintenünk az ő előadásában. Voltak bohócok, artisták, légtornászok (a bordásfalon...), és még ki tudja még, hogy mi. Tetszett neki az emeletes ágya is, de egyelőre nem nagyon hajlandó ott aludni. Eddig egyszer aludt ott, de akkor is átjött hozzánk hajnali háromkor...
Folyt. Köv....