A hazaút és otthon

Hát hol is kezdjem? Annyi minden történt... Tán folytassuk onnan, ahol legutóbb abbamaradt a történet, elutazás előtti nap csütörtök. Sikerült a regisztrációs hivatalban megindítani az észt ID kártyához az eljárást, nem is olyan bonyolult dolog ez... Aznap kétszer is elmentem bevásárolni, hogy legyen mit ennünk ha megjövünk majd másfél hét múlva, teleltöltöttem a hűtőt rendesen. Előtte nap Gabival (a követségen dolgozott immár) megbeszéltük, hogy ha mindkettőnknek úgy alakul a csütörtökje, akkor találkozunk késő délután egy órácskára beszélgetni. Nekem már a második bevásárlás után nem sok kedvem volt rendezkedni, összeraktam másnapra a cuccaimat, és elindultam a városba. Gabival az óváros szélén találkoztunk, szakadt az eső. Előtte kicsit várnom kellett rá, így bemenekültem a McDonalds-ba egy kávéra, onnan még felhívtam mindenkit Skype-on utoljára. Még a közeli boltba is volt időm bemenni, vettem még egy mézdinnyét is, mert Nóri nagyon szereti...

Gabival végül is nagyjából két órát beszélgettünk, csak utána indultam vissza a házba. Amikor megérkeztem, próbáltam felkapcsolni a villanyt, de nem nagyon akart világosság lenni. Levettem a kabátomat és előkerestem a fejlámpámat. Akkor már azt is éreztem, hogy nincs valami meleg... Visszamentem a bejárati ajtó mellé, mert ott van az elektromos kapcsolótábla, de minden rendben lévőnek tűnt. Eszembe jutott Armin meglepett arca, amikor az áramszünetről kérdeztem. Azt mondta, hogy itt soha nem szokott áramszünet lenni... Felhívtam, és vázoltam neki, hogy mi a tényálladék. Azt mondta, hogy biztos lenyomtam valami biztosítékot a kabátommal belépéskor, de el kellett keserítenem, pont ott álltam, és minden rendben volt. Hát akkor felhívja az elektromos műveket, várjak.

A töksötétben megnéztem a hőmérőt a nappaliban, 18 foknál tartottunk éppen. A mosókonyha melletti kisszobában volt a legjobb idő, és szerencsére ide előrelátóan összegyűjtöttem egy kupacba azokat a dobozokat, amelyekre legelőször lesz szükség: ágyneműk, pizsamák, egyenruhák stb. Azért így is kihívás volt megtalálni az ágyneműs dobozt. Épp azon káromkodtam, hogy vajon hova tettem a késemet (a doboz felbontásához nem ártott volna...), amikor megcsörrent a telefonom, Armin hívott vissza. Valóban áramszünet van (köszi...), de csak a mi házunkban. Hát igen, a környék összes házában égett a villany. A problémát az okozza, hogy párszáz méterrel arrébb beégett egy kábel. Mivel az előző havi számlák szerint a házban fogyasztás nuku (ergó senki nem lakik itt), így a szolgáltató úgy gondolta, hogy ez a biznisz ritka alacsony prioritású, ráérnek megjavítani majd reggel is. Armin felhomályosította őket, hogy nem igazán érnek rá, nagykegyesen megígérték, hogy kb. 2 óra alatt helyrehozzák a kábelt. Közben még a szomszédom is felhívta Armint, hogy betörő közlekedik a házban lámpával, már ki is hívta a rendőröket. Még az a szerencse, hogy Armint is hívta, az lett volna még jó, a rendőröknek magyarázkodni, hogy én itt jogosan fejlámpázok...

Armin persze mondta neki, hogy akkor sürgősen hívja fel őket egén, és beszélje le őket a jövetelről, mert csak az albérlő van a házban. Mit volt mit tenni, a délután bevásárolt rakás kaját kivittem a garázsba, a fagyasztót nem mertem kinyitni. Megágyaztam magamnak lassan remegő kézzel, az előszobában égve hagytam a villanyt (látni akartam, ha visszajön az áram), és lefeküdtem. Négyre állítottam be a telefonomat, mert a laptopra fel akartam másolni Nórinak egy rakás mesét az útra. Teljesen le volt merülve a kütyü, áram nélkül ez sem ment volna. Persze nem bírtam aludni egy percet se, csak hánykolódtam. Éjfél előtt húsz perccel nagyjából visszajött az áram szerencsére. Közben azon gondolkodtam előtte, hogy mekkora „mázli” ez tulajdonképpen, hogy csütörtökön történt mindez. Ha egy nappal később jön ki ez a hiba, minden szétrohadt volna a hűtőben, fantasztikus szagra jöttünk volna vissza másfél hét múlva...

Felkeltem, visszahordtam mindent a hűtőbe, és most már ki mertem nyitni a fagyasztót is, minden rendben volt. Bepakoltam a frissen vásárolt evőeszközöket a mosogatógépbe (úgyse bírtam aludni...) egy 35 perces átmosásra, majd beállítottam a másolást a laptopon. Két lemezt felmásoltam, a harmadikat reggelre hagytam. Közben a hőmérő már csak 16 fokot mutatott a lakásban... Lefeküdtem aludni újra, de továbbra sem jött álom a szememre, tán percekre tudtam elpilledni. Reggel négykor így szinte az agykérgemig hatolt a szelíd ébresztőzene, pedig aztán nem egy durva muzsika.

A jobboldali az igazi...

Felvánszorogtam a nappaliba, és meglepetten konstatáltam, hogy a mosogatógépen éjfélkor elindított 35 perces etapból még hátravan 16. Ezen már meg sem lepődtem, kilőttem a programot, és kipakoltam belőle azt a pár cuccot, amit beraktam. Szemre tisztának tűntek, de négy óra után tán illett is. A mosogatóporból nem mosott ki a gép mindent, egyelőre úgy hagytam, gondoltam majd megírom Arminnak. A laptopon elindítottam az utolsó másolást, és nekiálltam kávét csiholni. Ettem is valami nagyon szerény reggelit, és közben gondolkodtam, hogy itt ne felejtsek valamit. Természetesen azért sikerült egy dolgot elfelejteni: az autó kereke alá vett ékek a garázsban maradtak. Itt ugyanis ez kötelező a tűzoltókészülékkel egyetemben. Éket otthon nem tudtam venni, de idekint találtam az egyik áruházban. Persze mindez már csak akkor jutott eszembe, amikor félúton voltam Helsinki felé... Indulás előtt még lefényképeztem az összes fogyasztásmérőt, és visszavettem némileg a fűtésből.

Úgy döntöttem, hogy nem taxizok. A gyorsjáratú busz már jár hajnalban, 15 perc alatt bevisz a belvárosba, onnan megy a reptéri busz, ez újabb öt perc. Kicsit várni azért kell az átszálláskor, így nagyjából fél óra alatt a reptéren lehet lenni. Összekaptam magam, és elindultam a buszmegállóba, istentelen hideg volt. (Aznap éjjel -11 fok volt Tallinnban, mikor legyen a leghidegebb, ha nem áramszünet idején...) Nagyon hamar kint voltam a reptéren, még volt időm megválaszolni a leveleket is, és megírtam Arminnak a mosogatógép érdekes viselkedését. Érdekes mód itt nem kérnek pénzt a wifiért, bezzeg Ferihegyen. Vettem pár sört az egyik shopban, no meg két palack Vana Tallinn likőrt, ezt nagyon ajánlgatta mindenki, hogy kóstoljam meg. Nagy sikere lett, mind a két palack elfogyott otthon, de erről majd később. Többféle változatban gyártják, különböző alkoholfokkal, én „természetesen” a legerősebbet vettem meg. (Hogy Netti egyik nagybátyját idézzem, „vizet nem érdemes szállítani...”)

A tallinni reptér elég kicsi, a forgalom se túl nagy, úgyhogy most megtanultam, nagyon ráérősen kell ide kijönni, a két órát abszolút nem érdemes komolyan venni. Olyan géppel utaztam Helsinkibe, mint még soha: légcsavaros csoda volt, nagyjából húsz utas fért el benne. Először utaztam úgy, hogy nem volt csomagom, csak kézipoggyászom, nagyon fura volt... Helsinkibe az út tokkal vonóval 25 perc körül van, de ebben már benne van minden, gurulás, felszállás, rácsoldálkozás a felkelő napra, utaskísérők által történő zaklatás áfonyás desszerttel történő kínálás céljából, időjárásjelentés, etc.

Helsinkiben sok idő nem volt az átszállásra, épphogy beértem a csarnokba, már állhattam is sorba beszálláshoz a budapesti géphez. Itt már rengetegen voltak, de magyar szót alig hallottam. Ezen a gépen már kaptunk egy szendvicset is, végül is az út több, mint két óra. Eltolódtam Pestig egy órával mínuszba, így az út csak egy óra volt...:)

Kifogtam egy nagyon dumás taxist, a végén még a telefonszámát is megadta, hogy hívjuk őt, ha hazalátogatunk... Amikor hazaértem, még senki nem volt otthon, Nóri korcsolyázni volt az óvodás társaival, a nagyszülők pedig elkísérték. Hamarosan Imre és Ági megjöttek, próbáltunk összepakolni mindent, hogy mire Netti is megjön, indulni tudjunk. Együtt mentünk el Nóriért az oviba alvás előtt, még a mesét meghallgathatta... Nagyon örült nekem a kis tündér, én is neki. Olyan sokat nőtt ez alatt a három hét alatt... Összeraktunk mindent, és mire hazaértünk, már Netti is otthon volt. Elindultunk Tolnára hamarosan, az volt a terv, hogy még aznap este odaérünk, és másnap reggel el tudjuk intézni a gumicserét (a kocsi téli gumijai Tolnán voltak). Tolnán szinte mindenki otthon volt, így el tudtunk búcsúzni szerencsére a család nagy részétől. Másnapra halászlé volt tervezve természetesen, jobban nem is lehetett volna megalkotni a hétvégi programot. Az egyik üveg Vana Tallinnt és pár tábla Kalev csokit megbontottunk, különösen a likőrnek volt sikere.

Sokáig nem maradtunk Tolnán, a másnapi halászlé ebéd után elindultunk Várpalotára. Sikerült rábeszélnem anyuékat, hogy használjanak számítógépet, amíg kint vagyunk, ugyanis Skype-on keresztül Nórit is, minket is láthatnak. Vettem egy egész jó gépet a Vaterán az utolsó hetekben, ezt most elvittük nekik. Készítettem egy pár oldalas „használati útmutatót”, amit élesben még sajnos nem sikerült kipróbálnunk, mert jelenleg még elég pocsék internetünk van odahaza. Vasárnap tesókámék is el tudtak jönni, úgyhogy a hétvégén tényleg sikerült majdnem mindenkivel találkozni.

A következő hét az ügyintézés szellemében telt, el kellett intéznünk egy rakás dolgot. Hetekkel az elutazásom előtt például beadtam a káposztási postán egy papírt, amelyben megbíztuk Tamás Lacit, hogy átvehesse a küldeményeinket, ha ajánlva, tértivevénnyel stb. jön valami. Nem történt vele semmi, pedig azt ígérték, hogy kiküldik pár napon belül. Netti bement érdeklődni, megint csak azt a választ kapta, hogy várjunk, megjön az nemsokára. Pénteken Imre és Ági is bementek érdeklődni, ők már kaptak egy telefonszámot az újpesti központi postáról. Még pénteken felhívtam őket, nagynehezen kiderült, hogy a káposztási postáról tovább sem küldték a papírunkat, ilyen rendesek voltak... Hétfőn személyesen bementem az újpesti főpostára, addigra megvolt, de csak az enyém. Még jó, hogy figyeltem, mert Nettiét nem csinálták meg. Addig nem mentem el onnan, amíg nem pótolták...

Megpróbáltam az előlegekkel is elszámolni, de csak fél sikert értem el, mert a forintos előleggel még küzdenem kellett csütörtökig. Váltottam némi lengyel valutát ezek után, aztán hazamentem ebédelni...

Délután még el kellett intézni az autót. Egyszerű ez is, mint a pofon, csak két hónapig jártam utána, hogy mit kell tenni, ha hivatalosan és szabályosan akar valaki Észtországban egy magyar rendszámmal rendelkező autót használni. Próbáltam mindenfelé érdeklődni, de mindenhol lepattantam, senki nem tudott épkézláb információval szolgálni. Szerencsére a tallinni magyar követségen ebben is volt némi tapasztalat, így nagynehezen kiderült, hogy a Központi Okmányirodába kell menni. Kérnünk kellett egy ideiglenes „Z-s” rendszámot, a magyarországi forgalomból pedig ki kellett vonatni. Ez a rendszám 30 napig él, ezalatt Észtországban forgalomba kell helyezni. Az eljárási díjban benne van a biztosítás is erra a 30 napra. A dolgot kicsit bonyolítja, hogy csak akkor helyezhetjük forgalomba újra hivatalosan, ha Nettinek is meglesz az észt ID kártyája.

Szóval ezzel a szép feladattal is megküzdöttünk hétfőn, a legnehezebb a régi rendszámtábla levétele volt, a hátsót ugyanis átütötték szegeccsel, hogy miért, azt ne kérdezzétek. Ez ugyan nem állít meg senkit, ha le akarja szedni, mindössze öt-tíz perc masszív erőfeszítésbe került, viszont roppant mód fejlesztette a szókincsemet, akár egy kiadós programozós délután x évvel ezelőtt. Utána még elmentünk az Autóklubba szlovák autópálya matricát venni és utasbiztosítást kötni, az előbbit teljesen eredménytelenül, mert az indulás napjának reggelén sikerült elkevernem valahova, így a határ után vehettünk még egyet...

Kedden csak pakoltunk gőzerővel, szerda délelőtt pedig a konyhát rámoltuk ki. Onnan bizony két nagy szemeteszsákot sikerült összegyűjtenünk. Délután bementem az intézetbe, aznap volt a „búcsúbuli”. Szerencsére majdnem mindenki el tudott jönni, akit meghívtam, kivéve Bézi Richárd kollégát, aki nem olvassa a leveleit, és amikor felhívom, még le is tagadja.:) Szóval ő nem volt ott sajnos... Kaptam egy szép dísztőrt a kollégáktól, amit szerettem volna kihozni magammal Tallinnba, de sok mindennel együtt sajnos ez is áldozatul esett az Almera csomagtartójának végességének, vérző szívvel itthon kellett hagynom. Sajnos nem sikerült mindenkivel annyit beszélgetnem, mint amennyit szerettem volna, de ahhoz azt hiszem egy többnapos buli sem lett volna elég. Utólag is köszönet mindenkinek a részvételért és a szervezésért, különösen Zsuzsának! Este tesókám hazavitt, Pesten kellett tanítania aznap, és elhozta nekünk az egyik szánkójukat, mert odakint fa szánkót nem lehet kapni... Így még indulás előtt tudtunk egyszer találkozni.

A csütörtöki napot már csak az autóba bepakolással akartam tölteni, de nem így lett. Délelőtt be kellett mennem a forintelőleggel elszámolni újra, utána meg az egészségpénztárba (az előző napokon megpróbáltam D vitamint és Vigantol olajat venni, az utóbbi nem volt egyszerű, mindenütt hiánycikk...), utána rohanás haza. Felmarkoltam a szánkót, és irány a belváros, elvittem Jánoshoz, ő felajánlotta, hogy valahogy majd kijuttatja hozzánk Tallinnba a saját cuccaikkal együtt. Így végül már majdnem két óra volt, mire hazaértem újra, és megkezdhettem a pakolást az autóba.

Nem volt egyszerű kisakkozni, hogy mi és hogyan fér be, sok üres hely nem maradt. Most már sajnálom, hogy nem fényképeztem le a csomagtartót... Sajnos sok minden kimaradt, amit el szerettünk volna vinni, és amióta itt vagyunk pár dolog még ezeken kívül is eszünkbe jutott, hogy jó lenne, ha itt lenne. De minden tárolóhely véges, így fél öt körül feladtam a harcot, elmentem Nóriért az oviba. Neki aznap volt a „búcsúbulija”, vitt be egy nagy rakás plüsállatot, és minden óvodás társa választhatott egyet. Nagyon aranyosan köszönt el mindenkitől, és utoljára még akart egyet játszani az óvoda játszóterén. Hát persze, hogy játszottunk egy kicsit... Sokat sajnos nem, mert volt mit még odahaza pakolászni.

Imre hat óra körül jött, a bőröndje éppen hogy befért a neki fenntartott kis helyre, a csomagtartó tetejét alig tudtam lecsukni. Megvacsoráztunk, aztán fürdetés után megpróbáltuk Nórit lefektetni. Fóliákkal letakartuk a kurrensebb bútorokat, ebben is nagyon szeretett volna Nóri segíteni. Netti azt találta ki, hogy alváshoz adjunk rá olyan ruhát, amiben másnap kényelmesen tud utazni, és reggel a pingvines takaróba becsavarva levisszük, és aludhat tovább. Szegénykémnek ez nagyon tetszett, és nem nagyon akart vagy tudott elaludni. Netti már rég kijött tőle, a nagyszobában pakoltunk, takartuk le a szekrényeket, de folyton ez a kérdés hangzott el a hálószoba irányából: „Mikor fogtok már becsavarni a pingvines takaróba???”

Talán már 11 óra is volt, amikor a pakolást, rendezkedést befejeztük, igazából befejezni nem sikerült, ezt nem is lehet. Csak abbahagyni. Hát majd innen folytatjuk...