Ez volt a tavasz utolsó hivatalos útja, és egyben ez volt terhelve legjobban az idójárással... Egész pontosan szólva mind a négy nap folyamatosan esett az eső, csak néha-néha pár percre állt el, de akkor is csak azért, hogy rögvest újra kezdődjön... Reggeli hajnali géppel mentem Frankfurtba (érdekes mód nem a varsói átszállás volt a legjobb opció...), nem kicsit voltam fáradt induláskor... Sajnos késve indultunk, így az átszállást Frankfurtban épphogy csak megcsíptem...
Krakkóban is van Taxify (Bolt), de ezt én érkezéskor még nem tudtam, így egy normál taxival mentem a hotelhez, ahol sajnos még nem volt szoba. Viszont a recepciós lány kedves volt, amíg várakoztam (a fene se akart kimenni a zuhogó esőbe...), kaptam egy kávés kupont, amit az étteremben erre a jeges kávéra lehetett váltani:
Fél óra várakozás után lett szoba, kipakoltam hát. Délben lent a recepciónál megindult a regisztráció a másnap kezdődő rendezvényre, megtudtam azt is, hogy a városnéző buszunk fél kettőkor indul. Gondoltam mit veszíthetek, addig tán eláll az eső... Hát nem:
A többség még csak kabátot se hozott Krakkóba, nekem legalább egy egész minőségi kabátom volt, de az se bírta már a másfél órás menet végén... A várnál kezdtünk, amit vörös téglákkal újítottak fel, akárcsak Trakai várát Litvániában, nekem ez nagyon nem jön be...
Ez a sárkány Krakkó szimbóluma, a legenda szerint a vár alatti barlangban lakott, és ő is szűzdiétán volt. Az akkor regnáló királynak a legenda szerint elege lett belőle, hogy az összes friss hajadon kezd kiürülni a raktárból, így versenyt hirdetett az átok hüllő kiiktatására. Természetesen egy társadalmilag alulértékelt család legkisebb tagja nyerte el a beszerzést, és részéről az volt az idea, hogy egy báránybőrt jól kitöm sóval, és oda installálja a félhomályban a sárkány ajtajába. Meg is cselekedte, a félkómás sárkány reggel kijőve a barlangból benyelte a csalit, aztán a sómennyiségtől rögtön a Visztuláig rohant inni (nem volt messze, kb 30 méter...), és ott addig ivott, amíg a belei nem bírták, aztán szétpukkadt, mint egy jobbfajta kézigránát... A krakkói szűzek manapság tán nem is tudják, milyen fene jó dolguk van...
Betértünk a székesegyházba is, ahol elvileg tilos fotózni, így nekem is csak ez a hónlajból fotózott oltár van meg. Odabent szigorúan vett látogatási útvonal van és egy rakás turista, szinte lépni sem lehet. Az idegenvezetőnk itt kb 8 percben összefoglalta nekünk a lengyel történelmet az összes felosztással és mindennel, kitérve a magyar vonatkozásokra is. Szinte az összes lengyel király itt van eltemetve, beleértve ebbe Jadvigát is, de az ő szarkofágjához csak közelharcot víva juthattam volna közelebb, így csak messziről láttam...
Innen továbbmenve bejártuk a vár egy-egy terét még, aztán lefelé sétáltunk az óvárosba, ahol a falon a felújítást támogatók emléktáblái vannak, hát volt néhány adakozó...
 |
| Bizony, magyar étterem is van... |
Sajnos a fenti étterembe nem mentem be a négy nap alatt, inkább a lengyel sajátosságokra és sörökre próbáltam a hangsúlyt helyezni. A városnéző túra következő eleme a legrégebbi egyetem egyik épülete volt, itt az árkádok alatt végre kicsit nem áztunk... A hölgy elmondása szerint a városban több, mint 200.000 (!!!) egyetemista tanul, amit nem nagyon akartam elhinni, azt hittem félrehallottam...
De nem, mert este ellenőriztem... Krakkó lakossága mostanság kb 750-800 ezer fő, beleértve az elővárosokat ez felmegy 1,1 millióra. Nem kevesebb, mint 26 (!) egyetem van a városban, és a legnagyobb Jagelló egyetemnek csak egyedül több, mint 50.000 hallgatója van. Úgyhogy a fenti szám biztos nincs eltúlozva...
Az egyetem után már csak a főtér volt hátra a Posztócsarnokkal, sajnos ott is zuhogott tovább... A lenti árkádok alatt ácsorogva mesélte a néni, hogy ahol állunk, az bizony Európa legnagyobb piactere, ugyanis 200x200 méter, hát télleg nem kicsi...
A következő képen látható templom tornyának is van története... Naponta öt óránként (egyszer délután ötkor volt is hozzá szerencsém...) felballag a torony 300+ lépcsőjén (lift nincs) egy arra fogékony és agilis ember egy trombitával és eljátszik a trombitán egy dallamot, ami a hagyomány szerint többszáz éve hangzott el először. A dallam nem megy végig, hirtelen félbeszakad (tanúsíthatom), és emberünk leballag, hogy aztán 5 óra elteltével eljátsza ugyanezt a folyamatot... A hagyomány eredete, hogy sok száz évvel ezelőtt a várost ostrom alá vette egy ellenséges haderő (nekem törtökök rémlettek, de
ezen leírás szerint tatárok jöttek 1392-ben), és a legenda szerint az őket meglátó trombitás őr elkezdte fújni a dallamot, amíg a tatárok torkon nem lőtték. Tekitnve a torony magasságát, azért én erre vajmi kevés esélyt látok, de legendának azért jó...
A több, mint másfél órás ázás után én rögtön betértem egy sörözőbe megszáradni, és ott is vacsoráztam, ha már így alakult...
Hogy-hogy nem, a következő nap is úgy kezdődött, hogy ömlött az eső. Ahogy az ablakon kinéztem, ameddig a szem ellát, sűrű felhőkbe burkolózott a táj, remény sem látszott arra, hogy meglátom aznap a napfényt... Erős akarat kellett tehát hozzá, hogy délután, amikor végeztünk, bemenjek a városba. De erős voltam, és viszonylag hosszú buszozás után a Kazimierz negyed környékén szálltam le, ez volt a II. világháborúig a város zsidónegyede. Egész pontosan a XIX. század végéig önálló település volt (a középkorban csak azért jött létre, mert a Krakkóban élő zsidóság a támadások elkerülése végett inkább külön települést alapított), de akkor az Osztrák-Magyar Monarchia hatóságai (igen, akkor Krakkó is a birodalom része volt...) utasításba adták, hogy Kazimierz városfalait le kell rombolni, ettől kezdve kezdett el integrálódni Krakkóba...
Amikor a II. világháború elkezdődött, még 68.000 zsidó élt itt, de a németek a város elfoglalása után hamarosan kialakították a gettót, de nem itt, hanem a Visztula túlodalán, egy sokkal kisebb területen. Ott állt Oskar Schindler gyára is, az ő üzemében is zsidók dolgoztak, de ennek a történentét mindenki ismeri. A 68.000 zsidóból a háború végére csak párszázsan maradtak életben...
Kazimierz manapság nekem kissé tetszhalottnak tűnik, olyan mintha nem nagyon foglalkoztak volna vele az elmúlt 70 év során... Krakkó többi részével összehasonlítva különösen nagy a kontraszt, a házak nagyon romosak, sokszor egész utcákat lehet úgy haladni, hogy nincs egyetlen jól karbantartott épület sem. Az éjszakai élet viszont nagyon aktív, rengeteg a "romkocsma" és más egyéb vendéglátóipari egység, itt találkoztam egyedül azzal a jelenséggel, hogy az utcákon aktívan vadásszák (főleg dekoratív lányok) a potenciális vendégeket... Kipróbáltam néhány helyet én is (némelyik egész jó volt...), de aztán egy idő után elfáradva inkább hazamentem, bár előtte egy street food-os helyen (egy lerombolt ház telkén alakítottak ki több bódét is...) megettem a vacsorát, egy "mindent bele" stílusú szendvicset...
A harmadik (és egyben utolsó munkás) napom úgy kezdődött, hogy.... Igen, úgy, hogy szakadt az eső... Pedig aznap korán végzős nap volt, lehetett kulturális programot is szervezni, de ez volt az általános helyzet délben is:
Nem baj, nem hagytam magam, ha szanaszét ázok is, akkor is magamba szívok egy kis kultúrát, gondoltam én, és elindultam a városba. Említettem tegnap, hogy Oskar Schindler gyára a Visztula másik partján volt, a zsidó gettóban, jelenleg ott múzeum van, oda mentem el. A múzeumba érdemes előre helyet foglalni, főleg ha nem egyedül megy az ember, mert egy nap csak limitált mennyiségű embert engednek be, és még idősávon belül is vannak korlátok. Ahogy ott ácsorogtam, egy kijelzőn folyamatosan lehetett nézni, hogy mennyit engednek be egy adott idősávban, hány ember tud még benyomulni, s mivel én csak egyedül voltam, így szerencsére befértem a pont következő turnusba...
A múzeum maga inkább a gettónak állít emléket, Oskar Schindler csak kevésbbé van a fókuszban. Kicsit olyan, mint a Terror Háza otthon vagy a
varsói gettómúzeum, de itt szinte öntik az emberre az információt, egy látogatás alkalmával befogadhatatlan mennyiség... Mindenesetre én élveztem, sok új dolgot tudtam meg.
Amikor megvettem e jegyet, a hölgy felajánlotta, hogy vehetek kombó jegyet a hátuk mögött lévő kortárs művészeti múzeummal, kicsit többért. Hát nosza, olyat vettem, az eső úgyis szakadt. Amikor kijöttem tehát az első múzeumból, bementem a másikba... Hát... Tudom, a művészet az művészet, nem kell magyarázni. Ezért aztán nem is bonyolódok bele semmibe, tessék élvezni az alkotásokat, íme, ez csak egy kis válogatás:
Amikor újra az utcán voltam, épp nem esett az eső, de tényleg, épp hogy csak kicsit szemerkélt. Így úgy döntöttem, hogy aznapra betervezett sörszakmai túra első színhelyét gyalog közelítem meg... Hát amíg elértem oda, persze újra eleredt, így kénytelen voltam odabent várni egy kicsit:)
Miután nagynehezen elállt, átvettem magam a folyó túloldalára, és meglátogattam még két célállomást, de folyton versenyt futottam az esővel, ha az utcán voltam, a végén már kicsit frusztráló volt...
 |
| Erről pont lemaradtam... |
Az utolsó helyen ettem egy kis sült édeskrumplit vacsora gyanánt, viccesek voltak a sorszámmal:
A nap végén a sétával a főtéren lyukadtam ki, és megláttam ezt a bódét:
Először nem akartam kipróbálni, de aztán rávettem magam, nem kellett volna:
Pocsékul volt megsütve, a csokinak meg köze sem volt a csokihoz... Két csajszi árulta, a pénztárgép mellett volt egy üvegbödön, az volt ráírva, hogy spanyolországi nyaralásra gyűjtenek. Remélem eljutnak oda, mert akkor tán majd javul a churros minősége, ha visszatérnek...
Ez a lenti kép aznap jött Tallinnból, Nóri megcipősödött. Ja, és ott nem esett az eső:)
Másnap reggel mentem a reptérre, és eszembe jutott, hogy nem is kóstoltam meg a híres krakkói péksütit, az obwarzanki-t, de szerencsére a reptéren is árultak... Csak Tallinnban kóstoltuk meg, annyira nem különleges...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése